Afrohanás 2012

Tambacounda - Farim (300 km)

Ranerou - Tambacounda (570 km) Az egész napot egy lepukkadt teherautó középső ülésén töltöttem, forró ásványvizet kortyolgatva, de legalább túl vagyunk a reménytelenségen, újabb esély a célba érkezéshez. Sötétben érkeztünk meg ahhoz a kempinghez, ahol tegnap este kellett volna lennünk, de úgy terveztük, lenyomjuk egyben a hátralevő távot és akkor a mezőnnyel egy napon érkezhetünk be Bissau-Guinea fővárosába. (Gábor)

Velingara-Niokolo Koba (350 km) Kalandtúrát akartam? Hát most megkaptam!

Richard Toll-Velingara (350 km) Fincsi volt vadkempingezni a szavannán. Az idillit csak a környéken legelésző, éjszakára is kint hagyott szamarak artikulátlan üvöltése törte meg. Na meg, hogy ugyebár a toalett is hiánycikk erre. A vándor mit tehet ilyenkor? Fogja a papirusz tekercset és elvándorol, csak itt nem egy dűne mögé, hanem keres egy bokros részt. Ami persze nem volt, de nem is ragoznám tovább, mindenkinek a fantáziájára bízom, ennek a kényes szituációnak a megoldás kulcsát.

Boutilimit-Richard Toll (200 km)

Jártam már sok egzotikus határon, olyan is volt, hogy fél napig vitatkoztam, míg átengedték az autómat Grúziából Azerbajdzsánba, de ami ma volt, az minden képzeletet felülmúlt. Nem kellett korán indulnunk, mert ma csak 300 km áthidalandó távolságot terveztek a szervezők, mert tudták, hogy Mauritániából Szenegálba átkelni embert próbáló feladat. Ennek ellenére az elsők között értünk a Szenegál folyó partjára, ahol egy kompon folyik a járművek átszállítmányozása a túlpartra. Itt már várt minket Idomou, a mauritán segítő ember. Ő egy emblematikus figurája a Budapest-Bamakonak. Pontosan senki nem tudja, milyen rendű, rangú ember ez az Idomou, egyesek úgy tudják, hogy valami miniszterféle, mások szerint egy idegenforgalmi szakember. Egy biztos, nagy befolyással rendelkezik, mert mindent el tud intézni, csak hát meg is kéri az árát. Éppen ezért a legtöbben utálják is, mert lehúzásnak tartják az egészet. Én úgy fogtam fel, hogyha kifizetem Idomout, megúszok egy csomó idegeskedést és talán még több költséget, amivel megvágják az erre tévedő gyanútlan idegent. Amúgy roppant érdekes figura. Egy vékony, ötvenes arab fickó, hosszú, őszülő kecskeszakállal. Mindez súlyosbítva helyi népviselettel, ami egy kék lepedő, vagy inkább kettő, lázán váll fölött átvetve, alul meg valahol térd alatt összevarrva. Van neki Facebook oldala is, érdemes rákeresni.

B2 Beach – Boutilimit (320 km)

 

Minden oké. (Gábor)

Gueguarat – Bou Lanoar (100 km) „Pöti Tárta nix gút.” Talán ez volt a tegnapi tivornya legszebb mondata. Nem kétséges, hogy sokaknak ezt jelenti a Bamako. Van aki a dűnéken szereti gyilkolni az autóját, mások meg inkább csak aszfalton gurulnak, és este válnak a társaság középpontjává. Engem speciel az idegen tájak és emberek megismerése vonzott ide, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó érzés felugratni nyolcvannal egy homokdomb tetejére, vagy éppen betegre röhögni magam egy-egy jól sikerült esti bandázás során.  A határhoz utolsóként érkeztünk, de Laci helyismeretének köszönhetően hamar a kígyózó sor elé ügyeskedtük magunkat. Nyilván szerencsénk is volt, de röpke három óra alatt végeztünk a ki- és beléptetéssel, ami nem ritkán nyolc órát is el szokott tartani. Kicsit csalódtam Laciban, hogy csak ötödikként léptünk be Mauritániába a 150-es mezőnyből, de megbocsátottam neki, mikor kiderült, hogy mindössze egy baseball sapkát fordított korrumpálásra. Mauritánia nagyon súlyos egy hely. Még afrikai szinten is rettentő szegény ország. Az utak mentén lerabolt és ott hagyott autóroncsok, a falusi házak pedig, ami nagyjából egy 3x3 méteres betonkocka, rendezetlenül elszórva egy-egy útkereszteződés mentén. A táj még mindig sivatag, de már homokdűnét alig látni, csak a végtelen pusztaságot. Furcsa volt látni, hogy a városokban a legelterjedtebb autómárka a Mercedes, na persze mind húsz éven felüli. Nouadhibou, az első város egy, az Atlanti-óceánba nyúló félszigeten van. A településen csak átsuhantunk, mert látnivaló nem igen van, hacsak nem olyan jelenetek, amikor egy sóderrel megpakolt öreg, rozzant teherautó tetején, a kavicsokon ül még 8-10 ember. Ami viszont tényleg érdekes, az a félsziget csücskénél, a homokpadon zátonyra futott 120 méteres teherszállító hajó rozsdásodó, mégis impozáns látványa. Sorban futottak be a mezőny autói, volt, aki fel is mászott a hajóra. Kifele jövet egyszer csak azt látjuk, hogy az egyik ismerős csapat autója furcsa pózban fekszik az úton és utasai tanácstalanul állják körül. Gyakorlatilag kitört a bal első kereke és bár a legénység egyik tagja gyakorlott szerelő, itt Afrikában, a porban, alkatrészek nélkül, reménytelen helyzetnek látszott a megjavítása. Próbáltunk nekik segíteni, amit tudtunk, végül is egy barkács megoldással sikerült úgy renoválni a futóművet, hogy legalább a fővárosig el tudjanak döcögni vele, ahol esetleg lesz alkatrész. Utunk során igyekeztünk kihagyni a vadkempingezés örömeit, de ma már nem lehetett. A hivatalos táborhely egy homokdűne mellett volt kijelölve, nem messze az országúttól. Itt már fegyveres katonák vették körül a tábort, mert Mauritánia nem túl biztonságos hely. Gyakoriak a terrorcselekmények, emberrablások. A Párizs-Dakar futam pont emiatt költözött át évekkel ezelőtt Dél-Amerikába. Na de hát a Budapest-Bamakó indulóit nem olyan fából faragták, hogy berezeljenek holmi Al-Kaidától. (Gábor) Reggel van, és nagyon fáj a fejem. Kicsit hosszúra nyúlt az esti tivornya. Együtt mulattunk a Sütiékkel, a Sipistiékkel, két idegen csapattal, három amerikaival, és két helyi arabbal. Csak ne hasogatna a fejem. Nem emlékszem pontosan, hogy mit ittam, de valószínű rövidebb volna az a lista, hogy mit nem. Annyira gyengének érzem magam, hogy a határig társam vezet, én meg hideg narancslével gyógyítom magam. A határra tökutolsónak érünk, előttünk vagy 150 autó. Ennek ellenére nagyon jó időt futunk, mert 12-re kész vagyunk mindennel. Kilépések, belépések, pénzváltások, stb. Ez rekord közeli idő. Tavaly például három óra volt a kilépés Marokkóból, és négy óra a belépés Mauritániába. Egyébként ahhoz képest, hogy utolsóként álltunk a sor végére Marokkóban, ötödikként jöttünk ki Mauritániában. Nem rossz, nem rossz. Volt, aki csak este hatkor szabadult, és előttünk állt. Váltottunk pénzt egy rosszarcú, seftesnél, mert jobb árfolyamot adott, mint a pénzváltóban ülő, szintén rosszarcú fickó. Miután korán volt még a táborba menni, kitaláltuk a Sipistiékkel, hogy megnézzük Nouadhibou-t, a világítótornyot, meg egy hajóroncsot. Hát mit mondjak, ez egy olyan város, hogy szinte semmi sincs. Úgy képzeljétek el, mint a legszegényebb szabolcsi falu végén lévő cigánysor  legrosszabb viskóit. És ebből nagyon sok. Az emberek szinte kizárólag régi Mercedesekkel, vagy szamaraskordékkal közlekednek. Nagyon kell vigyázni a közlekedéssel, mert az a szabály, hogy nincs szabály. Megnéztük a világítótornyot, lealkudtam a belépőt. Megcsodáltuk a nagy hajóroncsot is. Igazán impozáns látvány, mint egy partravetett bálna. Mikor visszafelé indultunk, megtörtént a baj. Szerencsére nem velünk, hanem a Sipistiékkel. Kifordult a jobb első kerék. Mindkét gömbfej szétakadt, a kerék aláfordult, és mindent vitt. Kiszakadt a féltengely, szakadtak a gumiharangok, a fékcső, az ABS, minden. Elég elkeserítően nézett ki a dolog. Pisti kiütötte a gömbfejeket, Jani a társa helyet cserélt Gáborral, az én társammal, és elindultunk alkatrészért. Négy órát keringtünk, de persze alkatrész az nem lett. Gábor addig jobb híján napozott, meg beszélgetett a Pistivel. Közben megérkezett segíteni a 007 csapat is. Ők kerítettek szállást, a Pisti meg összeütötte a gömbfejeket, összehúzta spaniferrel. A további terv az volt, hogy ők bemennek a közeli szállásra, és reggel elindulnak Nouakchott, a főváros felé. Mi elköszöntünk tőlük, és bementünk az esti bivouacba. Itt megint az Ottóékkal bandáztunk. Tábor közepén nagy közös tábortűz volt. (Laci)

Echtoucan – Guerguarat (470 km) A túra legunalmasabb napja volt a mai. Hétszáz kilométer folyamatos semmi. Azt hittem, hogy aki volt már Hortobágyon az tudja mi a puszta. Óriásit tévedtem. Az Alföld kietlen rónaságai Disneyland ehhez képest. Ott legalább felsejlik egy gémeskút vagy egy jegenyefa a látóhatáron, átrepül a fejünk felett egy gólya vagy legalább egy veréb, de itt csak kő van meg homok és maximum a légy repked körülöttünk több száz kilométeren át. Gyakran váltottuk egymást a vezetésben, mert a nyílegyenes országúton, vakító napsütésben, a monoton motorzúgás mellett könnyen elalszik az ember. A fő attrakciót mára néhány hajóroncs megtekintése jelentette volna, de ott meg nem engedett le senkit egy odaállított posztos rendőr. Be kellett érnünk egy fotóval a Ráktérítő táblánál, és egy kis lubickolással a Dakhla melletti termálvíz forrásnál. Itt egyébként nagyon látványos az óceán, tükörsima homokos part és egy hullámmentes gyönyörű kis öböl, ahol néhány elvetemült francia srác kite-ozott (ejtsd: kájt) a 18 fokos vízben. (Ez az, amikor a szörfödet egy sárkányszerű ernyővel húzatod.) Irtó nagy ez a Nyugat-Szahara, (korábban Spanyol-Szahara). Amikor a spanyolok a hosszú gyarmati időszak után kivonultak innen, azonnal beindult a bruszt a területért. Egy rövid időre Mauritánia foglalta el, most pedig Marokkó. Az senkit nem érdekelt, hogy az itt lakó emberek pedig függetlenséget szerettek volna. Csak tudnám minek kell bárkinek is, ez a kietlen terület. Abban reménykednek, hogy egyszer fölmegy a por világpiaci ára, mert abból van itt bőven? A Mauritán határ előtti utolsó benzinkutat hat órakor értük el. A szél majdnem kitépte a kezemből a kocsiajtót, a szemem rögtön tele lett homokkal. Ilyen körülmények között nem tűnt kecsegtetőnek az ötlet, hogy a határnál aludjunk sátorban. Tudniillik az itinerben az volt, hogy mindenki verjen sátrat a határ előtt az úttesten, ahol kivárjuk a reggeli nyitást. A homokra itt már nem lehet rámenni, mert a háború taposó aknáit még nem sikerült felszedniük, erre tábla is figyelmeztet. Szóval, mi férfiasan megfutamodtunk, és a benzinkútnál lévő olcsó motelt választottuk. Jó ötletnek bizonyult, mert a szokásos esti traccsparti egy nagyon komoly nemzetközi bulivá fokozódott. Stílszerűen egy rejtői fordulattal élnék, amikor azt mondom, hogy az asztalnál négy nemzet képviseltette magát. Egy magyar autónepper, egy szlovák teherautó sofőr, aki tud magyarul, de franciául nem, akárhogy is állítja. Egy lengyel ex Skoda tulajdonos, akinek 25 éves autója ma végleg megadta magát a Szaharában és egy orosz hússaláta. Később csatlakozott hozzánk két new yorki srác is, akik ugyan egy hangot nem értettek abból, amin mi röhögünk, de ez szemmel láthatóan nem zavarta őket. Ahogy fogyott a fehér whisky (50 fokos szilva kisüsti) egyre jobban érezték magukat. Végül még a marokkói személyzet két tagja is csatlakozott a mezőnyhöz, nagy élvezettel kóstolgatva a jóféle házi párlatokat. (Gábor)

Hideg van. Épp néztem a térképet, a Kanári-szigetekkel vagyunk egy magasságban és elvileg ugyanaz a Golf-áramlat langyítja a levegőt, de bizony itt elkél a pulcsi, sőt a bélelt kabát is. A helyiek is be vannak öltözve piszkosul, igaz a lábukon mindössze egy papucs és néhány milliméter kosz, ami védi őket a hidegtől.

Tata-Tatooine (560 km)
Elárulok egy kulisszatitkot. Az egész napi zötykölődés után az embernek nagyon nincs kedve még blogot is írni, mikor beesik a szálláshelyre. Jó ha van energiánk, hogy beálljunk a legtöbbször hideg zuhany alá. A dokumentálást úgy oldjuk meg, hogy amíg egy hosszú aszfaltos szakaszon haladunk, aki éppen nem vezet pötyögteti a laptopot. Most is éppen ezt teszem, aztán ha majd egyszer lesz valahol wi-fi, feltöltöm a netre. Amúgy a mai napról nincs nagyon mit írni, le kell mennünk délre 700 kilométert aszfalton, hogy aztán felverjük a sátrat homokon. Mintha valami zúgást hallanék a jobb eleje felől… (Gábor).

Nem keltünk volna korán, a mai etap lazán teljesíthető, de egy kakas egész éjjel kukorékolt. A kakas, mint tudjuk veszélyes állat, szegény Jimmi halálát is ez okozta. Aztán hatkor rákezdett a müezin és már nem bírtunk visszaaludni. A fogadós egész jó kis reggelit ütött össze, forró kávé, vaj, lekvár és az elmaradhatatlan lepénykenyér. Reggeli után Tata felé vettük az irányt. Fél kilencre értünk oda, tulajdonképpen ez volt a tegnap esti cél. A tegnapi társainkat nem találtuk sehol. Haladtunk tovább az óceán felé. Az esti cél Tatuin bolygó. Eseménytelenül haladtunk Tan Tan városáig. Itt megálltunk ebédelni. Vegyes tálat kértünk, volt rajta mindenféle grillkaja, vegyes zöldség, sültkrumpli, stb. Hozzá zöldségtál, rizzsel, olivával, cékllával, olivával, salátával, stb. Mindent felzabáltunk. Unicum, sör, pálinka, stb. A kenyeret elhoztuk, ezt már nem kell venni :)  Találkoztunk a Stofiékkal, akik indultak Tatouinra. Ebéd után indultunk mi is. Kb. egy óra alatt értük el Tatouint. Ez a hely arról híres, hogy itt forgatták a Csillagok háborúja c. film bizonyos részeit. A mai napig állnak a sárkunyhók, sajnos már erősen pusztulnak. Néhány év múlva már nem lesz itt semmi. A szél viszont nagyon fúj, nincs kedvünk sátrazni. Hátrahagytuk Stofiékat, és visszamentünk Tan Tan-ba. Ottóék küldtek SMS-t, hogy szereztek szállodát. Odamentünk, volt szállás, elfoglaltuk. Gáborral elmentünk sétálni, az óceánparton néztünk egy giccses naplementét, visszamentünk a szobába, megvacsiztunk. Gábor lement blogot írni, én meg lementem kicsit bandázni a többiekkel. Sütiék telefonáltak, hogy éjfél felé jönnek, úgyhogy foglaltam nekik szállást. Nem vártuk meg amíg megérkeznek, eltettük magunkat holnapra. (Laci) 

Almeira - Tanger 450 km (+komp)

Algeciras Gibraltár bejáratánál fekvő spanyol üdülőváros híres kikötőjéről, ahonnan négy komptársaság járatai gondoskodnak arról, hogy az autók és utasaik gördülékenyen jussanak át az afrikai kontinensre. Már a város előtt 30 kilométerrel megjelennek az első jegyárusító konténerek, az egyik ilyenben be is szereztük a kompjegyet, hogy elkerüljük a kikötői irodában a tolongást. A hajó gyomráig vezető út szépen ki van táblázva, már délben megérkeztünk a kettőkor induló hajónkhoz. Aztán hosszú semmittevés következett. De nagyon hosszú ám! Három is elmúlt már, mire végre behajóztunk, de ekkor sem kezdtek vad kapkodásba, mert a jármű csak negyedötkor indult neki az egyórás útnak (Gábor)

Néhány szót ejtenék a hajóról. Mikor megvettük a jegyet 110-Euróért örültünk. Örültünk, mert a konkurens társaságok jegyárai 150-Eurónál kezdődnek. A több mint két és negyed óra késésnek viszont már nem örültünk. Amíg a kikötőben álldogáltunk, volt alkalmunk figyelemmel kísérni a berakodást. Először egy csomó hűtőkamiont tolattak be a hajó gyomrába. A helyi rakodók, boszorkányos ügyességgel, és sebességgel tolták be a szerelvényeket. Utána következtek a kisebb járművek, mint például a miénk is. Ez a hajóstársaság egy marokkói társaság. Az utazóközönség is ennek megfelelő, 99,9% marokkói. Meg mi. A hajó rendkívül autentikus. Körülbelül annyi köze van a tavalyi komphoz, mint a Hiltonnak egy munkásszálláshoz. Mindegy, egy órát kibírunk. Minden információt elmondanak a többször is a hangosbemondóban. Ez jó, de arabul. Ez még jobb... Gábor most éppen a helyi kávéval kísérletezik, én meg indulok fotózni a fedélzetre, mert kisütött a nap.  (Laci) Mentünk egy kört a hajón, és a következő érdekes felfedezést tettem. A mentőcsónak alján van egy 8 cm átmérőjű lyuk. Itt folyik ki a beesett esővíz, ez rendben. De könyörgöm, mi van akkor, ha vízre kell engedni???!!! Találtam még egy fehér embert, egy franciát. Helyesbítem az arányt. 99,8%. Szép napsütés, 15-16 fok van. A helyiek ezért hótaposóban, nagykabátban, sísapkában, kesztyűben, közlekednek. Van itt egy öreg. Ő például az elviselhetetlen hidegre való tekintettel, a nagykabátra még egy vastag, köpenyszerű ruhát is húzott, majd betakarózott egy pokróccal. Amíg írogatok unalmamban, Gábor sorban áll a hajón lévő kihelyezett rendőrőrsön. Itt majd egy pecsétet kell kapnunk. Átlag ötpercenként végeznek egy emberrel, Gábor előtt még vannak negyvenen. A menetidő 1 óra. Számoljunk csak… vagy a rendőrnek kell gyorsítani, vagy a hajónak lassítani… (Laci)

Keményen besötétedett, mire átértünk a marokkói vámvizsgálaton. A látvány és a kavalkád leírhatatlan. Mintegy száz roggyant kisteherautó megpakolva úgy, hogy egy európai rendőr azonnal sokkot kapott volna, ácsorgott hosszú tömött sorokban. Laci azonnal alkalmazkodott az arab kultúrához, és lazán elhúzott mellettük, de néhány száz méter után már nem volt surranó pálya, kénytelen voltunk beállni az egyik sor végére. Laci nem sokat teketóriázott, kiugrott a kocsiból és határozott léptekkel elindult az egyik egyenruhás felé és kedélyesen köszönt neki egy nagy bon jourral. Mire olyan francia nyelvleckét kapott, hogy azt is megbánta, hogy köszönt. De a lényeg az, hogy sikerült egy körrel és néhány pecséttel beljebb jutnunk. Itt aztán idegtépő rohangálásba kezdett, már nem tudta, kinél vannak az útleveleink és kinél az autónk papírjai. Egy szó, mint száz, sikerült rekordot döntenünk időben és vesztegetésre költött összegben is. A nagy kapkodásban egy fillér jattot sem adtunk senkinek, ami nagy teljesítmény a tavalyihoz képest, de erről majd ő ír bővebben. (Gábor)

Hát igen. A hajó az egyórás menetidőt két óra alatt teljesítette. Legnagyobb meglepetésemre, nem Tanger-be, hanem Tanger-Medbe érkeztünk. Ez kb. 50 km távolságra van Tangertől. Ez egy zsír új terminál, itt még sosem jártam.  Mikor kikeveredtünk a hajó gyomrából, kicsit furakodtunk. Elég sikeresen. Alkalmaztam a tavalyi módszert, miszerint elindulok a papírokkal, mindenkihez odamegyek, Minden egyenruhásnak az orra alá nyomom a papírt, kérdezek, nyüzsgök. Közben rendületlenül mosolygok, és játszom a hülyét. (ez probléma nélkül megy) Jelentem a siker teljes. Viszonylag rövid idő alatt minden akadályon átrágtam magam. Olyan jól sikerült, hogy a kocsit ki sem nyittatták, és még egy nyomorult tollat sem kellett kiosztanom. Nem baj, több jut a szegény gyerekeknek. Egy szó mint száz, nagyon megkönnyebbültem. Tavaly elmondtam, hogy mennyire bántóan korrupt ez az ország. Most el kell mondanom, hogy korrupciónak nyomát sem láttuk, és úgy jöttünk át a határon, mint meleg kés a vajon. (persze csak viszonylagosan) Ez egy nagyon pozitív élmény volt. WELCOME TO AFRIKA!!!  Utána váltottunk pénzt. Majd egy nagyon jó autópályán hajtottunk majdnem a szállásig. Vacsira babkonzerv lilahagymával, sör, unikum, és pálinka volt a menü. Előételnek megettünk Sanyi kolbászából egy felet. Gábor vett Gazpacho levest még Spanyolhonban, és azt is evett. Nekem nem ízlett.  Legfőbb feladatomnak tekintem, hogy Gáborból gyakorló alkoholistát faragjak. Jelentem, kis lépésekkel, de haladok… (Laci)

Nizza - Almeira (1300 km)



 

 

Nem tudom, hogy találtál ide, de nagy valószínűséggel érdekelnek a kalandok, vagy éppen Afrika, esetleg maga a Budapest – Bamako futam. Ebben a témában persze rengeteg blogot lehet olvasni akár még az idei futamról is, de hát ahány induló, annyi történet, annyiféle szemszög. Természetesen mi is dokumentáljuk naplószerűen a történéseket, de ezt inkább csak az otthon aggódó rokonok miatt tesszük. Amitől a mi írásunk kicsit más lesz, mint a többieké, hogy nagyobb hangsúlyt fektetünk majd az emberi dolgokra. Érzésekre, gondolatokra, benyomásokra, ami egy ilyen út során éri az utazót. Gyakran olvasom korábbi bamakós történetekben, hogy barátságok mennek tönkre az út alatt, sőt még olyat is, hogy valaki már az első héten úgy összeveszett a szerelmével, hogy a lány egyszerűen kiszállt az autóból és elindult hazafelé. Valóban ekkora traumát tud okozni az összezártság, az egymásra utaltság? A másik gyakran felbukkanó fogalom a „kulturális sokk”. Az európai ember találkozása a valódi szegénységgel, a nyomorral és a vele járó fájdalommal. Amikor egy anya nyújtja feléd a gyermekét, hogy vidd el innen magadhoz, mert ott csak jobb lehet az élete. Amikor meglett embereket sírás fojtogat, ha látják a vályogkunyhóban élő gyerekeket, amint önfeledt mosollyal játszanak a neki átadott filléres ajándékokkal. Engem ezek a kérdések foglalkoztattak a legjobban, és mivel a puding próbája, hogy jól felfaljuk, vásároltam magamnak egy nevezést túra kategóriába és bekéredzkedtem egy vadidegen fickóhoz autóstopposként, hogy saját bőrömön tapasztaljam meg ezeket az élményeket, feszegetve saját lelki és fizikai tűrőképességem határait.

Laci egy Bamakót megjárt veterán és azóta már egyáltalán nem idegen. Találkozásaink során megismertük egymást annyira, hogy be merjen vállalni engem a közel tizenötezer kilométeres útra. Ráadásul ő is nagy blogger, ezért úgy gondoltam, azzal dobhatnánk még fel az úti beszámolót, ha párhuzamosan írnánk le az élményeinket ugyanebbe a blogba. Ezért most át is adom neki a szót, hogy mesélje el a kocsi vásárlás és felkészítés viszontagságait. (Gábor)

 

Gábor kitalálta, hogy csináljunk egy blogot. És ez nekem tetszik. Mert eddig mindig utólag írtam a történeteket, de a mostani elképzelések szerint naponta írjuk párhuzamosan, és mikor lehetőség van rá, mindig feltöltjük. Így többé-kevésbé naprakész híreket kaphatsz rólunk. Jó szórakozást!

Ez lesz a harmadik Bamakom. Kérdezhetitek, minek megyek oda, ahol már kétszer jártam. A válasz egyszerű, vonz. Vonz a kaland, az ismeretlen, a világ egyik legjobban eldugott szeglete. A kultúrsokkon azt hiszem, én már túlvagyok. Álláspontom szerint Afrikát nem lehet megmenteni egy terepjáró ablakából kiadogatott "üveggyöngyökkel". Nem is fogok erre törekedni. Viszont reményeim szerint a gyerekeknek osztogatott szaloncukorral és csokoládéval pillanatnyi mosolyt csalhatunk az arcukra. Ennyi, és nem több. Az a fél perc, amíg megeszik a szaloncukrot. Mert a hajléktalannak is az a két perc a boldogság, amíg megissza a kannásbort. Egy földrész életének jobbá tétele nem a feladatom (feladatunk). Carpe diem. Élj a mának, vagy inkább a pillanatnak. Bármilyen furcsa is, számomra most már erről szól a történet.

Gáborral a fórumon találtuk meg egymást. Ő csapatot keresett, én csapattársat. Megismerkedtünk, és egymás kezébe csaptunk. Túl vagyunk már néhány találkozáson, megbeszélésen. A családokat is összeismertettük egymással, egy grillezés, és egy éjszakába nyúló beszélgetés keretében. Gábor úgy fogalmaz, hogy bekéredzkedett egy autóba stopposként. Én úgy mondanám, hogy találtam egy társat, akivel teljesen egyenrangú félként fogjuk megélni az idei élményeinket. Jelen felállás szerint, úgy gondolom, Gábor fogja képviselni a józan megfontoltságot, én pedig az akadályokat legyűrő lendületet. Ő ért az elektromos kütyükhöz, én inkább a műszaki dolgokkal leszek elfoglalva. Ő jól navigál, én pedig szeretem az Unicumot sörrel. :-) Ő beszél angolul, én meg eligazodom a helyi népek közt. (Akik persze egyáltalán nem beszélnek angolul, viszont ők is szeretik a sört.) Mindketten megfordultunk már a világ számos pontján, és mindig megúsztuk. Remélem ezúttal is így lesz. Mert ami nem öl meg, az erőssebbé tesz. Gábor kicsit tart az összezártságtól, mert már sok széteső barátságról olvasott, melyeket felőrölt az összezártság. Én is félek az egymásra utaltságtól, viszont személyes tapasztalatom alapján, eddig inkább bajban összekovácsolódott csapatról, (első Bamakom) és elmélyülő, megerősödő barátságról (második Bamako) tudok beszámolni. Bízom benne, hogy most is így lesz... (Laci)

Ejtsünk néhány szót csapatunk harmadik tagjáról is! Őt a mi gyermekünknek tekintem. Ő "Paji". Anyja neve: Mitsubishi, apja neve: Pajero. Keresztapja Wagon. Teljes nevén Mitsubishi Pajero Wagon 3,2 GL. Továbbiakban csak Paji. Született: 2001. 05. 10. Tehát még fiatalkorú. Bőrszíne ezüstszürke. A neme még nem derült ki. A sors a mi gyámságunk alá helyezte, így jöhet velünk Afrikába, világot látni. A szorgos Japán kezek 3200 köbcentis szívvel látták el a kicsikét, és felszerelték mindenféle kényelmi extrával. Kapott dupla klímát, automata váltót, bőrkárpitot, tempomatot, motoros ülést, stb. De ami ennél fontosabb, összkerékhajtást, felezőt, és difizárat is. Hogy ezeknek értelme is legyen, megajándékoztuk kicsinyünket terepcipőcskékkel,  gallytörővel. Egyébként már egész szépen totyog. Eddig eltotyogot 160.000 km-t. Hogy jól lássunk, kapott előre két nagy reflektort. A kommunikáció megkönnyítése érdekében felszereltük CB rádióval. Nem szeretünk eltévedni a világ másik pontján, ezért viszünk két Garmin navigációt, hogyha a mi kicsinyünk térdre bukna a csúnya nagy Szaharában, majd felsegítjük egy kipufogóról működő emelővel, és teszünk a lába alá homokvasakat. Minden gondos szülő visz a gyermekének a kirándulásokra egy cumiban teát, mi is viszünk 20 literes cumiban gázolajocskát a mi kicsinyünknek.  Ha bekakil, vagy bepisil, lesz nálunk tartalék pelus, szűrő, hogy tisztába tegyük. A motorját esténként 10 W 40-es babaolajjal ápolgatjuk majd. Reméljük, csemeténk meghálálja a törődést, és sok boldog pillanatot okoz majd a gazdáinak.(Laci)