Hidegzuhany. Talán ez a legjobb főcím mára. Ottó barátunk, akinek az autójával jöttünk volna haza, bejelentette, hogy olyan jó ajánlatot kapott a Toyotára, aminek nem tudott ellenállni és eladta járművet. Ígért valami kompenzálást, de tartok tőle, hogy ez az ígéret is kb. annyit ér, mint az előzőek. Itt álltunk egy halom értékes cuccal, amit nem tudunk a repülőre feltenni és hát jó nagy érvágás az is, hogy az ingyen hazaút helyett fizethetjük a legmagasabb repjegyárakat. A helyi srácok készségesen segítettek a probléma megoldásával és az éjjel megszabadítottak jó néhány holminktól. Felvágták a hotel előtt parkoló teherautó ponyváját és elemeltek egy gázolajjal teli marmonkannát, két vadi új Fiskars homoklapátot, autógumit, szivacsokat, a kajánk nagy részét és az összes vizet. 
Az autó közben készülget egy helyi szakműhelyben, amit egy líbiai testvérpár üzemeltet. Közben a többiek több-kevesebb sikerrel, de megszabadultak már a járgányaiktól. Volt nagy kavarás tegnap este, állítólag valami miniszterféle, rátette a kezét 30 autóra és megfenyegette az eladókat, hogy nem adhatják el másnak. Végül aztán csak 17 gépre volt pénze a kormánynak, a többiek hoppon maradtak. Az autóeladás is olyan afrikaiasan megy. Jönnek mindenféle emberek alkudozni, de olyanok, akiknek többnyire nincs is pénzük. Aztán mikor megegyeztek az árban, „elmennek pénzért”. Valójában egy másik emberrel térnek vissza, akinek talán már van egy kis suskája, csakhogy az kezdi elölről az idegtépő alkudozást. Az már most látszik, hogy az tudja könnyen eladni a kocsit, aki megelégszik 5-6 ezer euróval. Ezek jó üzletet tudnak kötni, mert általában valami 1-2 ezres, jobb kormányos, húsz éves rommal jöttek le.
Késő délutánra lett kész az autó nem kevés pénzért. Sajnos két nap késésben vagyunk, a pénzesebb nepperek már elhúztak a frissen szerzett, jobb napokat is látott terepjáróikkal. Laci idegesen köröz a városban, vevőt keresgélve az autójára, de semmi. Közben jönnek a rémhírek, hogy már negyedikére is elfogyott a repülőjegy. (Gábor)
Reggelre kelve, két helyen felvágták a ponyvát, és elemelték a felszerelésünk egy részét. Pitiáner banda. Amit elértek, mindent vittek, még nem is tudjuk pontosan, hogy mi mindent. Kannát, ruhát, matracot, homoklapátot, pizsamát, pótgumit, párnát, mindent. Elvitték az árvaházba szánt adományok jelentős részét, a tanszercsomagot, amit Pestről cipeltünk, a gyerekeknek szánt édességet. Kitaláltam erre egy fogalmat: Önkiszolgáló adományozás. A dolog azért esett rosszul, mert nem ennek a csőcseléknek szántuk, hanem a gyerekeknek. Most már megette a fene az egészet. És jött a második pofon. Ottó eladta a kocsit, amivel haza kellett volna jönnünk. Itthon még hangoztatta, hogy semmi pénzért nem eladó, de most mégis eladta. Már ki is fizették neki. Emberileg csalódtam nagyot. Ráadásul anyagilag is kirántja a dolog a talajt a lábunk alól, mert repjegyet kell venni jó drágán, meg a csomagok hazaszállíttatása is 3 euro/kilo. Harmadik pofon: nincs jegy holnaputánra, csak két nappal későbbre. Tehát még négy napig csövezhetünk itt biztosan. Negyedik pofon: elkészült az autó. Nagyon csúnyán lehúztak vele. 730-Eurót kértek el. Ez a reális árnak több mint duplája. Ráadásul nem jól csinálták meg. Nincs hátsó fék, ezt egyszerűen lekötötték. A kézifék szorul, melegszik, zakatol. Szar az egész, úgy ahogy van. A dilemma: Vagy elkezdem árulni így, vagy visszaviszem, és akkor továbbra sem tudom árulni. Elhoztam így ahogy van. Mentem néhány kört a városban, hogy "bemutassam" a neppereknek az új eladó vasat. Visszatérve a szállodába vártam a vevőket, de azok nem akartak megérkezni... (Laci)
