Boutilimit-Richard Toll (200 km)
Jártam már sok egzotikus határon, olyan is volt, hogy fél napig vitatkoztam, míg átengedték az autómat Grúziából Azerbajdzsánba, de ami ma volt, az minden képzeletet felülmúlt. Nem kellett korán indulnunk, mert ma csak 300 km áthidalandó távolságot terveztek a szervezők, mert tudták, hogy Mauritániából Szenegálba átkelni embert próbáló feladat. Ennek ellenére az elsők között értünk a Szenegál folyó partjára, ahol egy kompon folyik a járművek átszállítmányozása a túlpartra. Itt már várt minket Idomou, a mauritán segítő ember. Ő egy emblematikus figurája a Budapest-Bamakonak. Pontosan senki nem tudja, milyen rendű, rangú ember ez az Idomou, egyesek úgy tudják, hogy valami miniszterféle, mások szerint egy idegenforgalmi szakember. Egy biztos, nagy befolyással rendelkezik, mert mindent el tud intézni, csak hát meg is kéri az árát. Éppen ezért a legtöbben utálják is, mert lehúzásnak tartják az egészet. Én úgy fogtam fel, hogyha kifizetem Idomout, megúszok egy csomó idegeskedést és talán még több költséget, amivel megvágják az erre tévedő gyanútlan idegent. Amúgy roppant érdekes figura. Egy vékony, ötvenes arab fickó, hosszú, őszülő kecskeszakállal. Mindez súlyosbítva helyi népviselettel, ami egy kék lepedő, vagy inkább kettő, lázán váll fölött átvetve, alul meg valahol térd alatt összevarrva. Van neki Facebook oldala is, érdemes rákeresni.
Na szóval, ez az ember sürög, forog, elveszi az útleveleket, elkéri a forgalmit és egyszer csak a kompon találjuk magunkat úgy, hogy ki sem szálltunk az autóból, nem is látott minket egy határőr sem. A hajó olyan, mint otthon, egy kisebb folyami komp, 6-8 kisebb autó vagy 1 kamion fér fel rá, leszámítva, hogy Vác és Surány között ritkán látni néger nőket, akik színes kendőkkel kötözik a hátukra csecsemőiket. Itt fogott el először az afrikai érzés. Itt kezdtem csak belegondolni, atyám már megint hova keveredtem. Az eufórikus pillanatok hamar szertefoszlottak, amikor a kikötő kompot ellepték az integető segítőemberek. Határozottan nyújtották be a kezüket az útlevelekért, a dolog szépséghibája csak az volt, hogy az egyenruhának szánt kopottas zakó alatt vagy egy Milan mez, vagy egy Shell reklámpóló virított. Az egyiknek még Police feliratú baseball sapkája is volt. Ezt a támadást még könnyen kivédtük, de amikor félreállítottak egy parkolónak becézett udvarra, jött a kultúrsokk. Valutázó nepperek, telefonkártya árusok, szélvédő maszatoló suhancok és kéregető gyerekek hada lepte el a kocsikat. Komolyan mondom, mint a legyek a szarkupacon, csak azok legalább nem kopognak folyamatosan, hogy „möszijö-möszijö”. Az erős hasonlatom nem volt véletlen, mert olyan szag volt a környéken, mint a legdurvább csatornákban. A roham nem csillapodott, újabb erőszakos árusok, tolakodó nepperek és koldusok rohamoztak meg, mint valami cé kategóriás zombi filmben. Ezt nem lehet leírni, félelmetes volt átélni. Több ember is hangoztatta, itt halt ki belőle a szociális érzékenység. Négy órát töltöttünk ezen a barátságos helyen, mert itt az ügymenet nem olyan kapkodós. Néha muszáj volt elhagynunk a biztonságot jelentő autónkat, mert a meleg, felhúzott ablakok mellett kezdett elviselhetetlen lenni, és a papírok sem nagyon intéződtek. Ekkor kiderült a szag oka is, az autók közti pocsolyákban kecskelábak és halfejek hevertek. Amikor megjelent egy árus kihegyezett bot kötegekkel a fején, amit valójában fogtisztításra szánt, már annyira groteszk volt, hogy kezdtem úgy érezni magam, mintha egy hollywoodi filmforgatásba csöppentem volna. Csakhogy itt nem csapó jelezte a procedúra végét, hanem egy táskás öregember nyitotta ki a rozsdás vaskaput az ország belseje felé, de előtte még levett minket 1000 helyi pénzre parkoló díj gyanánt. Ja kérem, a szolgáltatásért fizetni kell! (Gábor) 
Reggel kényelmesen lekocogtuk az első 150 kilométert, a szenegáli határig. A kocsink immár szamovárként funkcionál, mert folyamatosan forralja a vizet, és valahol kiereszti. Rögtön el is párolog, mert a nyomát nem látni a hibának. Néztük autószerelő kollégákkal is, de ők sem találják a probléma gyökerét. Az a diagnózis, hogy meg kéne bontani a rendszert, hogy jobban lássák. De ehhez valójában senkinek sincs kedve, úgyhogy töltögetünk. 50 kilométerenként 3,5 liter a norma. De térjünk vissza a határhoz. Korán érkezünk, az elsők között. Itt már vár minket Idomou, a ravasz Mekk Mester, és a határ előtt 1 kilométerrel leterel az útról egy dűlőútra, onnan be egy gyárkapun, majd a Szenegál folyó mentén sorbaállít minket. És megkezdődik az alku. Először is régi barátomként köszöntöm Idomou mestert, A hagyomány szerint összeölelkezve, és arcunkat háromszor összeérintve. Ezután biztosítottuk egymást a kölcsönös barátságunkról. (szerintem fogalma sincs, hogy ki vagyok, de aztán később felemlít valamilyen tavalyi bamakói sört.) Következőmenetben közli, hogy a régi ismeretségünkre való tekintettel 110- Euro / auto, + 10- Euro / fő díjat kell, hogy fizessünk. Hangosan felkacagok, és a térdemet csapkodom, hogy milyen remek tréfát eszelt ki nekünk. Erre mondja, hogy le tud menni a kocsik díjával 80-ig. Én már a könnyeimet törölgetem, és beajánlok 15-öt. Szóval ez így megy egy ideig, és megegyezünk 40- Euro / auto árban, személyek számától függetlenül. Ezt az összeget ki is fizetjük, és 20 percen belül a kompon vagyunk. Úgy hagyjuk el Mauritániát, hogy egy kiskapun át rögtön a kompra állunk, a hatósággal nem is találkozunk. Simán átkelünk a Szenegál folyón, és megérkezünk a túlpartra, Rosso-ba. Tudni kell, hogy ez Nyugat Afrika leghírhedtebb határátkelője. Találkoztam olyan emberekkel, akik két napig dekkoltak itt, bebocsátásra várva. És itt már nincs Idomou, aki némi készpénzért zsírozzon. Itt már nekünk kell ügyesnek lenni. Beterelnek minket egy kis földes udvarba. Nevezzük vámudvarnak. Itt a bűz elviselhetetlen. Mindenhol állatvér, tetemmaradékok, ürülék, és vizelet. 35 fok, és legyek milliárdjai. A jobb első kerekemmel egy félig elbomlott szamárfejen állok. A fülét még felismerem. A bal hátsó kerék félig kecskevérbe merül. A kecskevérben halfejek úsznak, és kecskelábak mindenütt. Borzalmas. A kéregetők, és csencselők hadára már immunis vagyok. Gábor nem mer kiszállni a kocsiból. Mi a többiekkel vidáman pálinkázgatunk, ( 35 fok!!) Az ügyintézés három órát vesz igénybe, de ekkor már én adogatom a rendőr kezébe az útleveleket, egy másik bamakós kolléga pedig kezeli a fénymásolót. A Villám Géza becsületére legyen mondva, hogy ő is próbál segíteni a káoszon, és osztja az elkészült papírokat. Közben a komp félóránként újabb bamakos csapatokat hoz. Három óra alatt szabadulunk a helyszínről. Ez egyébként nem olyan rossz idő, mert tavaly mindez 6 órát vett igénybe, csak jobb körülmények között. Azért a végén, mikor a kapunyitó ember pénzt kért a kapunyitásért, majdnem pofán vágtam a csávót. Odadobtam neki valami pénzt, és az sem érdekelt, hogy nem ad vissza, csak menjünk már. Mikor kiértünk, következett kb. 40 km jó földút, és máris megérkeztünk az esti tábor színhelyére, egy szép szavannás részre. Feldobtuk a tábort, és nekiálltunk a vacsoragyártásnak. Krumplit vágtunk félbe, bele egy vastag szelet Nyári Sanyiféle kolbász, meg lilahagyma. Mindez fóliába csomagolva, és parázson megsütve. Parádés volt. Egy Mecedes dísztárcsáján szervíroztuk. Sipistiék hoztak a faluból hideg sört. (Laci)
