150 km Bissau
Még az éj leple alatt beálltunk a kompfeljáró elé, hogy reggel az első járattal átkelhessünk. Ahogy pirkadt, szépen jelentek meg a helyiek, ki kordén, ki gyalogosan, fejére pakolva az összes cuccával. Sokan állítják, hogy szépek a szenegáli lányok. Az kétségtelen, hogy a csadorba burkolódzó görnyedt arab nők után üdítő látvány a peckesen járó, színes ruhákban virító feketeségek, de szerintem az indulás óta eltelt hosszú idő is közrejátszik ebben. Az biztos, hogy a szép tartásukban szerepet játszik, hogy a fejük búbján viszik a portékákat. Van időm ezen gondolkozni, mert a kapitány sehol, de legnagyobb meglepetésemre megjelenik egy hófehér fickó biciklin, lepacsizik néhány ott ácsorgóval és a hajók körül sertepertél. Mindjárt le is támadtam, hátha tud mondani valami biztatót. Kiderült, hogy egy holland hajógépész, aki betanít egy helyi szakit egy kisebb komp bütykölésére. Bíztatót nem tudott mondani, ellenkezőleg. A nagy komp nem indul be, mert lemerült az akkumulátora. Hát ilyen nincs! Teherautóból akku ki, bárkába be, beröffent, akku vissza, végre lehet felállni. A túlparton már igencsak összetódult a tömeg, de a felszállásra még jó darabig várniuk kellett, mert a teherautóink sorra fennakadtak letolatáskor. Mindenki kiabált, rohangált fel-alá, próbált volna segíteni, de kevés sikerrel. Az egész olyan volt, mint egy afrikai Macskajaj, de nem tudtam rajta röhögni. Végül aztán előkerült egy vonórúd, és a parton várakozó teherautók egyike segített minket lerángatni.
Két órakor értünk be Bissauba, ami egy igazi nagyváros emeletes épületekkel, taxikkal, szmoggal, dudálással és az összes kellemetlen velejárójával. Megálltunk a szálloda előtt, ahol már több bamakós autó is vesztegelt és akkor elszabadult a pokol. Minden irányból kéregetők, bizniszelők és autónepperek közelítettek, mint valami zombik. Hangoskodtak, lökdösődtek, huzigáltak, böködtek, hogy adjak nekik valamit. Ahogy sötétedet, a helyzet úgy súlyosodott. Akkor már nem csak kéregettek, de lopkodtak is, próbáltuk menekíteni az értékeket a szállodába, de sok tárgyunk odaveszett.
Sajnálom, hogy így ér véget ez az út, mert már kezdtem megfogalmazni, magamban, hogy akármennyire is ősközösségi szinten élnek itt a falvakban, barátságos, békés nép ez a kelet-afrikai. Ez a városi csőcselék viszont nagymértékben rontott az összképen. (Gábor)
Szamárbőgésre ébredtem. Az oka, hogy pont mellettünk hajóznak be egy csacsit egy fatörzsből faragott csónakba. Ez úgy zajlik, hogy szegény jószág összes lábát összekötik jó szorosan, egy bevásárlószatyor szerűséget húznak a fejére, és négy ember beemeli a csónakba. A sztenderd, hogy egy csónakba négy ember, két szamár, egy szamárkordé, és kb. 10 zsák rakomány kerül. Ekkor a csónak pereme még két ujjnyival a vízfelszín felett van. A szamár nem kedveli ezt a fajta utazást, viszont nem kérdezik meg. Szóval bőg a szerencsétlen rettenetesen, mi meg felébredünk. Aludtatok már teherautó platón? Ne is próbáljátok ki. Lehangoló, büdös, koszos, megalázó élmény. Mikor az ember mászik le, már kétszáz helyi bámulja. Várjuk a kapitányt. Ő nem jön, jön viszont egy holland biciklivel. Kiderül, hogy itt oktatja a népet a hajógépészet fortélyaira. Közben előkerül a kapitány. Hát mit mondjak... Aki olvasott Rejtő Jenőt, és próbálta maga előtt elképzelni Piszkos Fredet, az próbálja újra. Na, ő az, csak fekete bőrű kiadásban. Az eszem megáll! Néger Piszkos Fred! Mondja, hogy be kell indítani a kompot. Mondjuk, hogy hajrá, csinálja csak minél előbb. Mondja, hogy félreértjük. Nekünk kell beindítani a kompot. Mert nekünk van akkumulátorunk, neki meg nincs. Erre adunk egyet kölcsön. Beröffenti a kompnak csúfolt rozsdabogját, és látszik, hogy nem szívesen adja vissza az akksit. Felállunk a kompra. Ez nem egyszerű menet, mert a felhajtórámpa félig le van rohadva, és jelentős darabok hiányoznak belőle. Ezt a helyi módszer szerint vaslemez darabokkal, fatuskókkal, deszkadarabokkal pótolják.
Mikor végre elindulunk, a kapitány közli, hogy éhes. Adok neki kenyeret. Az igazi műsor azonban csak most indul, ez pedig a hajóról történő leállás. A rámpa szöge túl nagy, mind a négy teherautó hátsó lökhárítója felakad. Ezáltal a levegőbe kerül a hátsó kerék, és nincs tovább. A helyi erők próbálnak segíteni, helyi módszerekkel. Sikertelenül. Összevissza ugrálnak, integetnek, magyarázna, pakolnak mindenféle vackot a kerék alá, eredmény nélkül. Ez így megy egy óráig, aztán egy helyi kamionos, egy 46 (!) éves Saviem teherautóval, egy vonórúd segítségével lerángat minket egyenként. Végül is sikerült, de majdnem három órába telt átkelni egy Duna nagyságú folyón. Innen még 150 km volt hátra Bissauig, ennek a harmada nagyon rossz úton, a kétharmada viszont jó úton telt el. Mikor beértünk a szálloda elé, rögtön elindult az afrikai stílusú alkudozás. Gábor hátrahőkölt, én meg elkezdtem már a platóról árulni szegény Pajit. Sokféle szám elhangzott, de persze mind komolytalan volt. Viszont számomra egyértelművé vált, hogy nagyon gyorsan meg kell javíttatni, mert így hibásan nem tudjuk eladni. Délután elmentem Sütivel szervizt keresni, találtunk is egy libanoni testvérpárt. Lepakoltuk a kocsit, és a gondjaikra bíztuk. A kocsiban lévő holmink a teherautó platójára került. Mikor visszaértünk a szállodába, a felszerelés értékesebb részét bemenekítettük, a többi maradt a platón. Hiba volt. (Laci)
