Tanger - Rissani (760 km)
Valójában a kaland csak ma kezdődött. Napsütéses reggelre ébredtünk volna, ha átállítottam volna a telefonomat is a helyi időre, de mivel ezt elmulasztottam, sikerült egy órával korábban, korom sötétben elindulnunk. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy ez a plusz egy óra milyen jól jött. Történt ugyanis, hogy az Atlasz hegység lábához érve masszív fagyba váltott az idő. Gyanús volt, hogy a szemben jövő járgányokon több centi vastagon állt a hó, de arra álmunkban sem gondoltunk volna, hogy 1400 méteren hóakadály miatt lezárják az utat. Hosszú tömött sorban álltak a kamionok, csotrogányok és néhány elvetemült személyautós, köztük pár bamakós kocsi is. Válságstábot alakítottunk (Laci meg én) és kinéztünk egy alternatív útvonalat, ami elég nagy kerülő, de nincs rajta hágó, így talán lezárt szakasz sem. El is indultunk visszafelé, megkeresni ezt az utat, de a hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és bizony errefelé nem viszik túlzásba a hó eltakarítást. Hamar kiderült, hogy a másik útvonal, amit kinéztünk, szintén le van zárva. Újra visszafordultunk, hogy akkor beállunk az eredeti sor végére és kivárjuk a tavaszt. Ekkor jött szembe egy kisebb bamakós konvoj, jeleztük nekik, hogy ne menjenek arra, mert ott is rendőrök állják el a hegyre felvezető utat, de neki volt egy újabb alternatívájuk, ami ugyan brutális kerülő, de több sikerrel kecsegtet. Utánuk eredtünk.
Na és akkor most szúrnék be egy személyes gondolatot, amit a bevezetőben ígértem. Én alapvetően irányító típus vagyok, szeretem, ha összefutnak a szálak a kezemben, de mindig vágytam arra, hogy egyszer hátradőlve élvezhessek végig egy ilyen utazást. Legyen más a főnök, én csinálom, amit mond, övé pedig a felelősség és az ezzel járó stressz. Összecsuktam a térképet és gyönyörködtem az afrikai havazásban, de hamar rájöttem, hogy ez nem így működik. Az első leágazásnál, ahol úgy éreztem, hogy nem jó felé megyünk, vadul kaptam elő a navigációs felszerelést és idegesen konstatáltam, hogy egy olyan útra tévedtünk, ami nincs is rajta a térképen. Próbáltam lazítani, és a jó oldalát nézni, de nem ment. Hiába haladtunk el befagyott tavak, havas pálmafák mellett, nem tudtam maradéktalanul élvezni a látványt, pedig egy idő után már tisztán látszott, hogy jó irányba halad ez az út is.
Az ötös fogat (64, 79, 87, 89, 90) rendületlenül hajtott a cél felé, nem ismerve lehetetlent, átvágtuk magunkat az Atlaszon. Sötétedett már, mire elértük a Szahara szélét. Az utolsó kilométereket már korom sötétben és homokfúvásban tettük meg egy olyan úton, ami valójában nem is volt ott. Keréknyomok mindenfelé a sivatagban és csak a GPS-en lobogó kockás zászló jelezte, hogy merre van a főcsapás iránya. Minden egyes buckánál egy újabb CD hullott az ölembe a napellenzőre csatolt tartóból. Nyolc órakor értünk a célhoz, ami egy nagyon elegáns kasbah szálló, egyetlen hátránya, hogy nem volt már szabad bungaló. A sátrazás nem tűnt jó ötletnek, mert 8 fok hideg volt és kb. 70 km/h szél. Visszamentünk a legközelebbi városba és egy legalább olyan szép kasbah hotelbe szálltunk meg, mint a verseny hivatalos szálláshelye. Gyönyörű lehet ez nyáron, de most kihalt és rettentően hideg, erre hivatkozva Laci mindjárt meg is győzte a tulajdonost, hogy elég lesz neki az ár fele is, amit először volt arca elkérni. Melegítőben, nyakig beburkolózva bújtunk be a pokróc alá, hogy valamennyire kipihenjük ezt a fárasztó napot. (Gábor)
Reggel ötkor Gábor telefonja ébresztett. Tisztára de ja vue érzésem volt, el is határoztam, hogy az ő telefonját is elásom a sivatagban Sanyié mellé, és úgy döntöttem, idei csapattársamat egy sör büntetésre ítélem, amit este a hotelben be is váltottam. Ezzel a dolgot mindketten lezártnak tekintettük a lovagiasság szabálya szerint. Következő akadályt a WC kilincs jelentette, amely a kezembe maradt és csak némi segítség árán tudtam kijönni. Ezután nekivágtunk a mai 770 kilométeresre tervezett etapnak. Az első háromszáz kilométeren autópályán haladtunk, nem történt semmi említésre méltó. Mikor megláttuk a havat, nem akartuk elhinni. Azraunál, ahol tavaly ilyenkor sátraztunk, ott tíz centis hó és egy végeláthatatlan ácsorgó kocsisor fogadott minket. Beültünk egy kávézóba, kicsit vártunk, de nem történt semmi. Kitaláltunk egy kerülőutat és elindultunk megkeresni. Tisztára olyan érzésem volt, mintha Ausztriában járnánk. Kétoldalt fenyves, 10 centi hó, alpesi tetős házak Ifranében. Láttunk egy táblát, miszerint jobbra sípálya. Arra gondoltam, beugrok a helyi hüttébe inni egy Almdudlert meg egy Jagert. A hangulat kedvéért eldúdoltuk az Anton aus Tirol-t. A kerülőút kezdetén rendőrautó és kordon fogadott. Ezt az utat is lezárták a hó miatt. Közben találkoztunk a másik négy autóval, akivel eredetileg is együtt szerettünk volna jönni. Haditanácsot ültünk, és kerestünk egy harmadik utat, bízván abban, hogy az nincs lezárva. Elképzelésünk bejött, bár 200 km kerülővel, de tovább tudtunk haladni esti célunk felé. Gyönyörű tájakon gurultunk, átkeltünk az Atlaszon majd az Anti-atlaszon. Este nyolcra értük el a napi táborhelyet Rissaniban. Az utolsó tíz kilométert homokon és köveken bukdácsolva, toronyiránt navigálva tettük meg. Szállás persze nem volt. A sátrazás a zord időjárási viszonyok miatt kiesett a számításból. Kitaláltuk, hogy visszamegyünk a közeli városba Erfoudba és keresünk egy szállást. Betértünk egy gyönyörű kasbah hotelbe, ahol rajtunk kívül egyetlen vendég sem volt. Az árat lealkudtunk a felére, plusz hozzá alkudtunk egy reggelit és maradtunk. A szálloda egyébként egy gyönyörű épület, parkosított udvarral, úszómedencével. Megvacsoráztunk, a menü székelykáposzta és csabai kolbász volt. A szoba kicsit hideg volt, ezért macinaciban bújtunk a takaró alá. (Laci)
