Gueguarat – Bou Lanoar (100 km)
„Pöti Tárta nix gút.” Talán ez volt a tegnapi tivornya legszebb mondata. Nem kétséges, hogy sokaknak ezt jelenti a Bamako. Van aki a dűnéken szereti gyilkolni az autóját, mások meg inkább csak aszfalton gurulnak, és este válnak a társaság középpontjává. Engem speciel az idegen tájak és emberek megismerése vonzott ide, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó érzés felugratni nyolcvannal egy homokdomb tetejére, vagy éppen betegre röhögni magam egy-egy jól sikerült esti bandázás során.
A határhoz utolsóként érkeztünk, de Laci helyismeretének köszönhetően hamar a kígyózó sor elé ügyeskedtük magunkat. Nyilván szerencsénk is volt, de röpke három óra alatt végeztünk a ki- és beléptetéssel, ami nem ritkán nyolc órát is el szokott tartani. Kicsit csalódtam Laciban, hogy csak ötödikként léptünk be Mauritániába a 150-es mezőnyből, de megbocsátottam neki, mikor kiderült, hogy mindössze egy baseball sapkát fordított korrumpálásra.
Mauritánia nagyon súlyos egy hely. Még afrikai szinten is rettentő szegény ország. Az utak mentén lerabolt és ott hagyott autóroncsok, a falusi házak pedig, ami nagyjából egy 3x3 méteres betonkocka, rendezetlenül elszórva egy-egy útkereszteződés mentén. A táj még mindig sivatag, de már homokdűnét alig látni, csak a végtelen pusztaságot. Furcsa volt látni, hogy a városokban a legelterjedtebb autómárka a Mercedes, na persze mind húsz éven felüli. Nouadhibou, az első város egy, az Atlanti-óceánba nyúló félszigeten van. A településen csak átsuhantunk, mert látnivaló nem igen van, hacsak nem olyan jelenetek, amikor egy sóderrel megpakolt öreg, rozzant teherautó tetején, a kavicsokon ül még 8-10 ember. Ami viszont tényleg érdekes, az a félsziget csücskénél, a homokpadon zátonyra futott 120 méteres teherszállító hajó rozsdásodó, mégis impozáns látványa. Sorban futottak be a mezőny autói, volt, aki fel is mászott a hajóra. Kifele jövet egyszer csak azt látjuk, hogy az egyik ismerős csapat autója furcsa pózban fekszik az úton és utasai tanácstalanul állják körül. Gyakorlatilag kitört a bal első kereke és bár a legénység egyik tagja gyakorlott szerelő, itt Afrikában, a porban, alkatrészek nélkül, reménytelen helyzetnek látszott a megjavítása. Próbáltunk nekik segíteni, amit tudtunk, végül is egy barkács megoldással sikerült úgy renoválni a futóművet, hogy legalább a fővárosig el tudjanak döcögni vele, ahol esetleg lesz alkatrész.
Utunk során igyekeztünk kihagyni a vadkempingezés örömeit, de ma már nem lehetett. A hivatalos táborhely egy homokdűne mellett volt kijelölve, nem messze az országúttól. Itt már fegyveres katonák vették körül a tábort, mert Mauritánia nem túl biztonságos hely. Gyakoriak a terrorcselekmények, emberrablások. A Párizs-Dakar futam pont emiatt költözött át évekkel ezelőtt Dél-Amerikába. Na de hát a Budapest-Bamakó indulóit nem olyan fából faragták, hogy berezeljenek holmi Al-Kaidától. (Gábor)
Reggel van, és nagyon fáj a fejem. Kicsit hosszúra nyúlt az esti tivornya. Együtt mulattunk a Sütiékkel, a Sipistiékkel, két idegen csapattal, három amerikaival, és két helyi arabbal. Csak ne hasogatna a fejem. Nem emlékszem pontosan, hogy mit ittam, de valószínű rövidebb volna az a lista, hogy mit nem. Annyira gyengének érzem magam, hogy a határig társam vezet, én meg hideg narancslével gyógyítom magam. A határra tökutolsónak érünk, előttünk vagy 150 autó. Ennek ellenére nagyon jó időt futunk, mert 12-re kész vagyunk mindennel. Kilépések, belépések, pénzváltások, stb. Ez rekord közeli idő. Tavaly például három óra volt a kilépés Marokkóból, és négy óra a belépés Mauritániába. Egyébként ahhoz képest, hogy utolsóként álltunk a sor végére Marokkóban, ötödikként jöttünk ki Mauritániában. Nem rossz, nem rossz. Volt, aki csak este hatkor szabadult, és előttünk állt. Váltottunk pénzt egy rosszarcú, seftesnél, mert jobb árfolyamot adott, mint a pénzváltóban ülő, szintén rosszarcú fickó. Miután korán volt még a táborba menni, kitaláltuk a Sipistiékkel, hogy megnézzük Nouadhibou-t, a világítótornyot, meg egy hajóroncsot. Hát mit mondjak, ez egy olyan város, hogy szinte semmi sincs. Úgy képzeljétek el, mint a legszegényebb szabolcsi falu végén lévő cigánysor legrosszabb viskóit. És ebből nagyon sok. Az emberek szinte kizárólag régi Mercedesekkel, vagy szamaraskordékkal közlekednek. Nagyon kell vigyázni a közlekedéssel, mert az a szabály, hogy nincs szabály. Megnéztük a világítótornyot, lealkudtam a belépőt. Megcsodáltuk a nagy hajóroncsot is. Igazán impozáns látvány, mint egy partravetett bálna. Mikor visszafelé indultunk, megtörtént a baj. Szerencsére nem velünk, hanem a Sipistiékkel. Kifordult a jobb első kerék. Mindkét gömbfej szétakadt, a kerék aláfordult, és mindent vitt. Kiszakadt a féltengely, szakadtak a gumiharangok, a fékcső, az ABS, minden. Elég elkeserítően nézett ki a dolog. Pisti kiütötte a gömbfejeket, Jani a társa helyet cserélt Gáborral, az én társammal, és elindultunk alkatrészért. Négy órát keringtünk, de persze alkatrész az nem lett. Gábor addig jobb híján napozott, meg beszélgetett a Pistivel. Közben megérkezett segíteni a 007 csapat is. Ők kerítettek szállást, a Pisti meg összeütötte a gömbfejeket, összehúzta spaniferrel. A további terv az volt, hogy ők bemennek a közeli szállásra, és reggel elindulnak Nouakchott, a főváros felé. Mi elköszöntünk tőlük, és bementünk az esti bivouacba. Itt megint az Ottóékkal bandáztunk. Tábor közepén nagy közös tábortűz volt. (Laci)
9. nap, január 22. vasárnap
2012.01.24. 23:06 Mr.XL
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://afrohanas.blog.hu/api/trackback/id/tr763745494
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
