Szép volt, jó volt, elég volt. Pénteki napot a feszült várakozás jelentette. Összepakoltuk a maradék cuccainkat, amit már nem tudtunk, vagy nem akartunk feltenni a repülőre és hozzáraktuk egy segélyszállítmányhoz, ami még kiszállításra várt. Eközben folyamatosan olvastuk az otthoni híreket. A Malévnek vége, rekord mennyiségű hó várható, meg ilyesmik. Marha jó, a végén még nem fogad Ferihegy. Kínlódunk még a medencénél egy sort, Laci le is ég, pedig az árnyékban olvasgatott, de legszívesebben már mennénk a reptérre. Ez végül is este tízkor történt meg, Süti, aki még nem adta el az összes autóját, volt olyan aranyos és kivitt minket a csomagjainkkal, ami összeragasztószalagozott dobozokból és homokvasakból állt. Átverekedtük magunkat a bejárat előtt tornyosuló csencselők és kéregetők tömegén és következett az egész út legunalmasabb része, öt órás várakozás a késve induló lisszaboni járatra. Jelentem szombat délután épségben és egészségben leszálltunk a -10 fokos Budapesten. Irány a hólapát! (Gábor)
Röviden összefoglalva: ma nem történt semmi. Napfelkeltétől napnyugtáig a kaja, pia, medence bűvös háromszögben mozogtunk. Immár végképp nincs autónk, nincs tennivalónk. A Bamakósok létszáma is megcsappant, mert éjszaka a nagy része elrepült. Tesszük a nagy semmit. Ez a helyzet. (Laci)
22. nap, szombat
Folytattuk az előző tevékenységet, azaz nem csináltunk semmit. Kijelenthetem, hogy unatkoztunk. Délben kicsekkoltunk a szobából, és a csomagokkal becsekkoltunk a Süti Mercijének a csomagtartójába. Estig pancsiztunk, a nappal nagyon kellett vigyázni, mert ronggyá égtem. Este egyik Merciből, átpakoltunk a másik Mercibe, mert az elsőt eladta a Süti. Este a Weisz Tamás a Charity March képviseletében bulit tartott a "bissaui magyaroknak". Ez egy nagyon jópofa dolog volt. Képzeljetek el húsz négert, akik magyarul beszélnek. Jól, rosszul, de magyarul. Kiderült, hogy a nyolcvanas években létezett valamiféle ösztöndíj, és sok bissaui diák tanult magyar egyetemeken. Több mint száz. Katonák, orvosok, gépészek, vegyészek, gyógyszerészek. Ezekből jött most el vagy húsz. Érdekes, hogy mindegyik nagy hálával gondol az országra, és tisztában van vele, hogy jelenlegi jó helyzetét a magyar tanulmányainak köszönheti. Elgondolkodtató továbbá az is, hogy egytől egyig arról számoltak be, hogy az ittlétük alatt, soha, semmilyen atrocitás nem érte őket, és hogy milyen jól érezték magukat. Vajon a mai politikai helyzetben is így lenne? Mennyire elfogadó ma a magyar társadalom? Előre haladunk, vagy visszalépünk? Ilyen,és ehhez hasonló kérdésekről moralizáltam ma este, látva a "bissaui magyarokat". (Laci)
23. nap, vasárnap Ez a nap, a hazautazásunk napja. Bissauban este 10-kor nyitják a repteret. Igen, jól olvassátok, két naponként van egy járat, 4 órával járatindulás előtt kinyitják, majd bezárják a repteret, és utána hazamennek a fiúk. Újabb két napig nincs más dolguk. Szóval 10-kor nyitnak, és elkezdődik a műsor. Az egész becsekkolás tulajdonképpen egy bohózat. Csak sokáig tart. Mi bejutunk az első csoporttal, és utána bent nem csinálunk semmit. A vége még 3 óra múlva is sorba áll, és ők a sorban nem csinálnak semmit. Belegondolok, mi lenne ezzel a reptéri személyzettel, ha egy komoly reptéren kéne dolgozniuk. Ott kb. negyedóra van ennyi ember beszállítására. Most már minden mindegy. A reptér egyébként egy mezőgazdasági magtárhoz hasonlítható. Mikor megjön a gép, több mint egy órás késéssel, egyszerűen kinyitják az ajtót, gyalog kell kimenni a géphez, aztán lehet felszállni. Ilyen egyszerűen, semmi fakszni. Az utazóközönség egyharmada Bamakós, egyharmada Portugál, egyharmada meg helyi erő. A gépen a stewardess kiképző őrmester módjára beszél mindenkivel. Az előttem ülő (egyébként magyar, bamakós) hölgy első percben rám hajtja az üléstámlát, és még leszálláskor sem hajlandó függőlegesbe állítani. Én ezért cserébe mikor elalszik, 10 percenként vesén rúgom az ülésen át. Nem érti. Nem akarja érteni. Lisszabonban az átszállási idő másfél óra lenne, de mivel csúsztunk egy órát, csak fél óra. Pont jó. Ferihegy (bocsánat, Liszt Ferihegy) három óra, Itt már várnak ránk családjaink. Búcsúzóul megköszönöm Gábornak, hogy a társam volt, és végig kitartott mellettem. Még egyszer köszönöm.
Itt a vége, fuss el véle! (Laci)
