Hihetetlen, de még mindig működik, hogy a fehér ember megjelenik az üveggyöngyökkel és megnyílnak előtte a kapuk. Csakhogy közben besötétedett és az út nem hogy jobb nem lett, de félő volt, hogy fennakadunk a teherautóval. Kétméteres, sűrű bozót jobbra ballra, korom sötét, már el kellett volna érnünk egy várost, de az még sehol, amikor egy újabb drót keresztbe, újabb fegyveresek ráadásul civil ruhában. Ennek már a fele sem tréfa, ezt nem fogjuk megúszni egy sapkával, gondoltam. Nem is, itt még szaloncukrokat is kellett szétosztanunk. A város közben ott volt, csak én nem láttam, mert hogy atom sötét volt mindenfelé. A helyi vagányok is ott botorkáltak az utcákon, mindjárt tájékozódtam is tőlük, hogy helyes irányba megyek-e. Mondták is, hogy igen arra van Bissau, meg még hozzátettek valamit portugálul, (itt ez a második nyelv) amit persze nem értettem. Hamarosan kiderült, hogy mi volt az, amikor is egy nagy folyó állta utunkat és híd sehol. Kész, kerülőút nincs, vissza nem mehetünk Szenegálba, nekünk itt ma befellegzett, már biztos nem jutunk időben célba. (Gábor)
A mai cél, Bissau. Ez a város Bissau-Guinea fővárosa. Ezt szeretnénk elérni, hogy az esti hivatalos befutón ott lehessünk. Nem sikerült... Miért? Hát ezért:
Kora reggeli indulást beszéltünk meg a többiekkel. Mi reggel 6 órakor teljes harci díszben a kocsik mellett álltunk. Néma csend honolt körülöttünk. Szétdobált italos üvegek, és mély horkolás zaja fogad az autóknál. A kollégák háromig mulattak, most meg nem bírnak felkelni. A magunkkal hozott gázolaj átfejtését sem csinálták meg este. Nem csináltak semmit, csak lazítottak. Ajaj. Felrugdostuk a bandát. Nehezen ment. Cigi, kávé, viszki, cigi, cigi, kaki, viszki, cigi, reggeli, cigi, tankolás, cigi, mosakodás, stb. Ez így ment kilencig. Már rendkívül idegesek voltunk, mert messze még a messze. Végre, fél tízkor elindulunk. Szenegálban háromféle út van. Rossz, még rosszabb, és nagyon rossz. Ezeken az utakon döcögünk előre a 4 teherautóval. Kerülgetjük a kátyúkat. Van olyan útszakasz, ahol nem érjük el a 20 km/óra átlagot. Én egyébként egy duplafülkés 410-es Mercit vezetek, ami közel annyi idős, mint én. Elárulom, a hajam már őszül. A platón egy E Merci ringatózik. Hogy ez felférjen, a plató meg lett hosszabbítva másfél méter kazánlemezzel. Szép. Gábor navigál. Nem a hivatalos útvonalon megyünk, mert a térkép arrafelé több száz kilométer földutat jelez. Maradunk a főuton, amit a térkép pirossal jelöl. Néhány óra múlva kiderül: ez is földút. Elérjük a határt, megkezdjük a kilépési procedúrát. Két és fél óra alatt sikerül átléptetni a karavánt. 8 autót, és 6 embert. Ebben az a nagy teljesítmény, hogy 4 autónak semmilyen (!) papírja nincs. Ezek eddig a platókon utaztak, de hát ott most a Paji figyel. Magyarázunk a vámosnak kegyetlenül, nem érti. Jön a szokásos megoldás: bézbólsapka, póló, öngyújtó, meg még ki tudja miféle vacakok. Üveggyöngy. és beválik. Mint már 500 éve mindig. Továbbengednek. Következik 32 kilométer off-road. Másfél óra. Elérjük a bissaui határt. Itt Afrikában kicsit másképp vannak a határok. Ezt a határt például egy rozsdás lánc, és három legelésző disznó testesíti meg. Ember sehol. Néhány perc múlva, a lánchoz közelebb eső fáskamrából előbújik egy álmos, papucsos ember. Kiderül, ő a határőr. Miután kiosztunk neki némi szaloncukrot, beírja az adatainkat egy kockás füzetbe, és továbbenged. De csak kétszáz métert, mert ott a vám. A kis vám. A nagy vám, a parancsnokkal a közeli városban van, a mi ügyünkben csak ő intézkedhet. De neki már lejárt a munkaideje, majd holnap. Mondjuk, hogy nem jó, ma kell. Elvitatkozunk egy kicsit, abban maradunk, hogy felhívják a parancsnokot. Ez sem megy egyszerűen, mert a mobiltelefonhoz először feltöltő kártyát kell szerezni. Szalajtanak egy bámészkodó kisfiút a közeli disznóólba kártyáért. Hozza a kártyát, de ki kéne fizetni, mert ugye szegény vámosnak nincs pénze. Kifizetem. Elszarakodnak még egy fél órát a telefonfeltöltéssel, és hívják a parancsnokot. Hosszas vita után továbbengednek a közeli városig, avval, hogy másnap reggel 9-kor jelentkeznünk kell a papírokkal a parancsnokságon. Eddigre már koromsötét van. Továbbindulunk. 36 kilométer a város. Éjszaka haladunk a kamionokkal egy vízmosásban. Két óra alatt tesszük meg a távot. Néhány apró falu mellett haladunk el, az emberek a kunyhók előtt, tűz mellett ülve beszélgetnek. Nincs villany sehol. Igazi ősközösségi szinten élnek. Mikor leszáll az est, tüzet gyújtanak, főznek, beszélgetnek. Szépen lassan hagyjuk magunk mögött a falvakat, és már csak egy kilométerre vagyunk a várostól, mikor elénk toppan egy ember. Alsónadrágban, papucsban, Kalasnyikovval. Azonnal megállok. Jön még két fickó, a másodiknál is Kalasnyikov van, a harmadiknál meg egy ősrégi dugattyús puska. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy ők a Nemzeti Gárda. Zabszemmel a fenekünkben osztjuk a sapkát, pólót, kekszet, meg ami a kezünkbe kerül, mindent. Fél óra múlva továbbengednek. Nemsoká elérjük a várost, ami teljesen bizarr, mert egy komolyabb kisváros, lüktető élettel, villany nélkül. Nincs áram sehol, teljes a sötétség. Mindegy, mi haladunk tovább Bissau felé. Ahogy megyek, a holdfényben megcsillan valami. Megállok. Nem messze tőlem egy hajó ringatózik. Ami megcsillant, az meg a folyó. Egy kb. Duna nagyságú folyó. Megkérdezek egy helyit, merre van a híd. Kajánul vigyorog, és közli, hogy itt olyan nincs. Van viszont komp. Remek, akkor menjünk oda. Elmegyünk a jelzett irányba, és kisvártatva megcsillan előttünk a komp. Illetve dehogy csillan, mert ugye a rozsda nem csillog. Viszont ami nagyobb baj, hogy már nem is közlekedik. Csak világosban, mert nincs lámpája. A kapitány sehol. Elszalad egy ember a kapitányért, de nem találják, mert átment valami másik faluba biciklivel. Patt. Itt alszunk. Felvackoljuk magunkat a platóra, és várjuk a reggelt. (Laci)
