Nizza - Almeira (1300 km)
Nem igazán sajnálom, hogy nem szolgálhatok izgalmakkal, de a mai nap legnagyobb eseménye, hogy nem nyílott a kapu. Fizető autópálya tekintetében a franciák a legelvarázsoltabbak. Összefüggéstelenül követik egymást a pénzdobálós és jegykiadós kapuk. Hol a szakasz elején, hol a végén fizetsz, de olyan is van, hogy jegyet kapsz egy húsz kilométeres távolságra. Nos, egy ilyen konstrukcióban történt, hogy a pálya elején kiadott jegyünket nem fogadta el a gép, akárhogy is próbáltuk neki beadagolni. Pár perces szerencsétlenkedés után, megszólal egy bájos női hang a masinából és érdeklődik, természetesen franciául. Mivel nem ritka, hogy ezek a berendezések automata szövegüzenetekkel is segítik az autósok áthaladását, nem voltunk benne biztosak, hogy társalgásba bonyolódjunk-e a hanggal. Némi tanácstalanság után válaszoltunk neki angolul: Heló, tikit no gud. Egy érdekes beszélgetés zajlott, amibe aztán az Unió majdnem minden nyelve belekeveredett, talán a litvánt kivéve, minek a végén kiderült, a csaj arra kíváncsi, hol léptünk fel az autópályára. Bemondtuk a Nizzát, mert csak az az egy francia városnév jutott eszünkbe a környéken, mire a kijelzőn megjelent a 4 eurós összeg. Innen már simán ment, de levontam a tanulságot, mindig jegyezd meg a fizetőkapuk előtti utolsó falu nevét! Novemberben, amikor tervezgettük az útvonalat, a legoptimálisabb megoldásnak az tűnt, hogy 296 euróért veszünk egy kompjegyet Barcelonából a marokkói Tangerbe és egy napot ellazulunk a tengeren, de ahogy haladt az idő, a jegy ára egyre magasabb lett. Karácsony táján érte el a kritikus szintet, amikor már érdemes volt újragondolni, melyik komppal utazzunk át Afrikába, de a rajt előtt pár nappal még volt képük 590 euróra feltolni az árat. A kérdés eldőlt, leautózunk Algecirasig, mert még ilyen üzemanyagárak mellett is jobban járunk. Ennek ellenére gondoltuk, ha már amúgy is áthaladunk a katalán fővároson, útba ejtjük a kikötőt, hátha mégis van egy last minut jegy egy órával az indulás előtt. Nem hogy kedvezményes, de semmilyen jegyet nem adtak, ezért életbe lépett a bé terv, és folytattuk az 1200 kilométeres Gibraltár felé vezető utat. Kilenc óra körül értük el Almeirát, ahol Laci ismert egy jó kis panziót, itt szálltunk meg. (Gábor)
Nem volt rövid a mai 1200 km sem. Szép narancsligetek, és óriási fóliaházak mellett vezetett az utunk. Mikor átléptük a francia-spanyol határt, a Porta Cataluna-nál megálltunk, és megnéztem a vizet. Babonából. Tavaly itt vettük észre először, hogy fogy a víz. Most rendben volt. Huh... Az estét abban a panzióban töltöttük, ahol az előző évben is. Vacsorára marhasültet ettünk krumplival, meg salátával. (Laci)
