Rissani-Tata (800 km)
Hogy folytassam a tegnapi gondolatmenetemet, van annál rosszabb, mikor nem én vagyok a főnök. Ha nincs főnök. Van viszont több okostojás. Ráadásul mindegyik meg van róla győződve, hogy övé a bölcsek köve (pedig az itt lapul az én zsebemben).
Az itiner szerint a mai etap az egyik legnehezebb része a versenynek. Konkrétan úgy fogalmaz, „Ma válik el a szar a májtól” Arra is figyelmeztet, ha háromig nem indulsz el Zagorából a 200 kilométeres terepszakaszra, biztos, hogy a sivatagban éjszakázol. Na most a mi kis csipet-csapatunk félháromkor még nekiáll sörözgetni úgy, hogy már addig is jó pár dobozzal gurítottak le, amitől nagyon bátrak lettek, csak kissé feledékenyek. Vagy el sem olvasták a mai napi intelmeket. Ez volt az a pillanat, amikor elegünk lett a totojázásból és elindultunk előre, pedig pont ez a szakasz az, ami miatt csatlakozni szerettünk volna a konvojhoz. Jó, ha van valaki az emberrel, amikor elakad a homokban. Most nem ecsetelném a terep okozta nehézségeket, ezt majd Laci barátom megteszi, a lényeg, hogy bevártuk a többi autót, mert az előttünk elterülő táj nem sok jóval kecsegtetett. Több méteres buckák amerre a szem ellát, a keréknyomokat befújta a homok, és ott, ahol a GPS utat jelez, semmi sincs. Az élre álltunk, mert az már az elején látszott, hogy Lacinak van a legnagyobb gyakorlata homokon, és hát ő már járt erre egyszer, bár ez nem nagy előny egy olyan tájon, ahol a homokdűnék helye napról napra változik. Próbáltunk egy korábban erre haladt modern tuareg dzsipjének nyomában maradni, de a köves szakaszokon ez lehetetlen volt. Toltuk ezerrel a vasat, nehogy elakadjunk, de időt nem nyertünk vele, mert gyakran be kellett várnunk a többieket. Nem szaporítom a szót, még sehol nem voltunk az aszfalt úttól, amikor ránk sötétedett. Itt már köves, sziklás volt a terep, viszonylag jól látható volt, hogy merre halad az ösvény, ezért úgy döntöttünk, megyünk tovább. Korom sötétben, persze tekintélyt parancsoló reflektorok fényében bukdácsoltunk a gyakran dinnye nagyságú köveken, amikor egyszer csak ott egy ember a nagy semmi közepén. Hihetetlen. Megálltunk, hátha valami gondja van, de csak mutogatott a szájához, hogy jól jönne valami kis kaja. Adtunk neki, de akkor már cigi is kéne. Ezzel mellé lőtt, mert egyikünk sem dohányzik, és amúgy is sietős a dolgunk. Kisvártatva egy tábla a kőhalmok között jelezte, hogy jobbra egy iskola van. Mondom, 80-100 kilométerre a legközelebbi falutól egy olyan helyen, ahol a civilizáció legkisebb jelét sem látni. Félelmetes, hogy milyen helyeken élnek emberek. Felfoghatatlan, hogy mi vezérelte őket egy ilyen helyre, ahol nemhogy növények, de még víz sincs a környéken. Mintha valaki elől bujkálnának, de persze nyilván nem, akkor meg miért nem költöznek valami élhetőbb helyre. Arra gondoltam, hogy ennél a sivár környezetnél még a börtön is jobb, persze ott még nem voltam. Valahol az algír határ mentén jártunk és egy sóstó medrében kellett volna haladnunk, amit nem találtunk, de legalább rajta voltunk a navigációs térkép nyomvonalán és ezt semmiképp nem akartuk elveszíteni. Sok blogban olvasgattam korábban, hogy órákat autóztak a nagy afrikai sötétségben és nem értettem, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe. Miért nem tervezik meg az utat úgy, hogy még világosban érjék el a célpontot? Na hát ez velem nem következhetne be, és tessék, az egyik legdurvább terepszakasz, este nyolc óra és a legközelebbi falu biztos, hogy több mint két órányira, na persze csak akkor, ha nem tévedünk el. A sátrazás nem alternatíva, mert mindenhol éles kövek és metsző szél, tehát megyünk tovább. A távolban egy elemlámpa fénye pislákol. Beduin gyerekek szaladnak elő az éjszakából, újabb döbbenetemre. Laci fékez, adjunk nekik cukorkát. Belemarkolok a nassolni valóba és próbálom a lökdösődő csemeték között egyenlően elosztani, mert a nagyobbak igyekeznek félrelökni a kicsiket. Érzem a kezükön, hogy át vannak fagyva szerencsétlenek. Majd’ meghasad a szívem, hogy milyen körülmények között kell szegényeknek felnőniük, de haladnunk kell tovább.
Végre aszfaltút! Bevárunk mindenkit, és megszületik a döntés, nem megyünk el Tatáig, ahol a hivatalos tábor van, megelőzzük azt, hogy úgy járjunk, mint tegnap, amikor már nem volt szabad szoba. A közeli faluban megálltunk és találtunk is két elfogadható hotelt. Aki azt hiszi, hogy innen már nincs mit mesélni, az nagyon téved. Miután a többiek beküldték Lacit, aki gyakorlott alkudozó, hogy faragjon le egy kicsit az árból, előjöttek olyan hangok, hogy talán mégis csak el kéne menni Tatába, mert különben a holnapi nap is túl hosszú lesz. Volt egy kis vita, mert az összes többi érv ez ellen szólt, de a nagyhangúakkal senki nem szeret szembeszállni ezért már körvonalazódott, hogy mennek tovább. A Laci meg bent győzködi a fickót, hogy jó sokan vagyunk, mennyit enged a feléből. Én közben összeszorítom a fogamat, mert elhatároztam otthon, hogy alkalmazkodni fogok és nem szólok be, pedig nagyon kikívánkozna. Na most el lehet képzelni! Szegény társam jön ki lelkesen, hogy milyen opciókkal sikerült lefoglalnia gyakorlatilag az egész szállodát (nem volt nagy) ezek meg közlik, hogy ők mégsem tartják magukat a félórával ezelőtt megbeszéltekhez és tovább mennek. Szerencsére nekünk egyszerre járt az agyunk, úgyhogy tájékoztattuk őket, hogy akkor sok szerencsét, mi maradunk. Hát igen, a társas út varázsa. Ahány ember, annyi félkét akar. (Gábor)
Ébredés után összeszedtük magunkat, és mentünk reggelizni. Kaptunk egy finom, tisztességes reggelit. A többiek persze sehol. Biztos siet az óránk… Nagy nehezen összeállt a társaság, és félnyolckor elindultunk. A hivatalos eligazítás egyébként fél ötkor volt. Elmondtam a fiúknak már tegnap, hogy a mai egy nagyon nehéz nap lesz, szinte teljesíthetetlen. Annak ellenére, hogy a terepszakaszból lehagyunk jó 200 kilométert. Így is marad vagy 200 km aszfalt, majd 250 km terep, utána megint 150 km aszfalt. Nem szabad tökölni, menni kell, ahogy csak tudunk, mert különben este beragadunk a kősivatagba. Első lépésben elmentünk Zagóráig. Itt az egyik autónak szüksége volt egy kis műszaki segítségre, így hát felkerestük a méltán híres Sahara Garage-t. Itt utána húztak a kolléga kerékcsapágyának. Egyébként itt javíttatott a fél mezőny. Pacsiztunk a Villám Gézával, meg néhány másik csapattal. Mikor készen lett a problémás autó, eszébe jutott a másik kollégának, hogy ő is szétszedeti a kocsiját. Király. Miért nem előbb???!!! Újabb fél óra várakozás. Mikor ez is kész lett, indulás helyett sört kellett beszerezniük a fiúknak. Utána eszükbe jutott, hogy cigizni kell, majd kávézni. Ezt követően éhesek lettek, hát ebédelni is kell. Majd megint
cigizni. Valakinek kitalálta, hogy nincs kenyere. Elment kenyérért. Ekkor az agyam ledobta az ékszíjat. Elfordítottam a gyújtáskulcsot, és otthagytuk az egész kompániát. Pont három órája tötymörgünk a városban, és most kell elindulni kenyeret keresni? Ezután lementünk M Hamid oázisig, és megvártuk a fiúkat. Nekivágtunk a sivatagnak. Az első dűnénél kiderült, hogy a fiúknak a sok sör ugyan hatalmas önbizalmat ad, viszont terepjáró vezetési tudást semmiképpen sem. Nem részletezem, de kénytelen voltam az élre vágni, és megmutatni, hogyan kéne ezt a gyakorlatot végrehajtani. Részben sikerült nekik, részben nem. A dűnéken való ugratástól aztán kezdtek potyogni a hasznos felszerelési tárgyak az autóik tetejéről. A benzines aggregátor, tábori wc, 6 marmonkanna, stb. Szakadtak a spaniferek meg a gumipókok, a gázolaj meg folyt a szélvédőre. Ebbe persze azonnal beleragadt a vörös homok. Így jól lehet kilátni a kocsiból. Nemsokára ez a probléma is megoldódott, mert leesett a kanna is. Úgy nézett ki a dolog, hogy öt perc menet után tíz perc kötözés következik. Mikor kiértünk a homokból, sokat javult a helyzet. A homok után kő következett. Bukdácsoltunk vagy száz kilométert, mikor ránk sötétedett. Szóba került a táborverés lehetősége is, de ezt mereven elutasítottuk. Mivel nem kívántuk az éjszakát a sivatagban tölteni, ezért megbeszéltük Gáborral, hogy mi mindenképpen továbbmegyünk. Aki akar, jöhet. Végül jött mindenki. Később elértük az Iriki tó kiszáradt medrét. Ez egy olyan hely, ahol kemény homok van, és bármennyivel lehet döngetni. Igazából nappal a legjobb. Így éjszaka, 80-nál többel nem mertem tolni neki. A kiszáradt tómeder után megint köves rész következett, rázópaddal kombinálva. Háromnegyed tíz volt, mire kikeveredtünk a sivatagból. A szállodafoglalási események a Gábor által leírt módon játszódtak le. Mindegy, nem bántuk meg, hogy maradtunk. Végül volt meleg víz, meg vacsora. (ezt is hozzáalkudtam) Egy tajine nevű marokkói ételt ütöttek össze nekünk. Egész jó volt. (Laci) 
