Velingara-Niokolo Koba (350 km) 
Kalandtúrát akartam? Hát most megkaptam!
A mai napot is a szavannai táborbontással kezdtük, de most nem vágtunk neki egyből a következő távnak, mert a program szerint egy helyi iskolát látogattunk meg és otthonról hozott ajándékokat adtunk át. Úgy kell elképzelni a helyet, mintha nálunk a tanyavilág közepére, az egyik nagyobbacska tanyára, (max. 10 kunyhó) építenének egy iskolát, csak sokkal szegényesebben. Vályog falak néhány réssel az oldalán és valamilyen szalmatető fölötte. Meglepően sok gyerek álldogált az udvaron rendezett sorokban és egytől egyig köpenyben. Vidámnak tűntek, pedig a legtöbbjük több óra gyaloglás után juthatott el ide. 
Ma is úgy döntöttünk, hogy a kerülőutat választjuk, nem kínozzuk a gépet 150 km tereppel és visszahajtottunk északra, az aszfaltútra, ahonnan bejöttünk a táborba. A térkép alapján elindultunk keletre egy sárgával jelzett főúton, ami aszfalt kell, hogy legyen. Az is volt az első harminc kilométeren, aztán egyszer csak, mintha elvágták volna. Nem, hogy aszfalt, de még egy tisztességes földút sem volt. Valami hepehupás keréknyom, azért mentünk vagy félórát mire beláttuk, ebből itt már nem lesz újra út, márpedig akkor hiába a térképjelzés, erre mégsem mehetünk. Hátra arc! Akkor marad a sokkal nagyobb kerülő Touba felé. Visszadöcögtünk az aszfaltra és haladtunk szépen, amikor egyszer csak a kerék rettentő csúnya hangot adott és leállt. Kiszálltunk, hogy felmérjük mekkora bajban vagyunk, amikor egy durranás kíséretében elszállt a féltengely gumiharang, és a felforrósodott csapágyzsír kifolyt a földre. Azt hiszem erre mondják, hogy itt a baj már nem kicsi. Laci tett egy elvetélt kísérletet a javításra, csakúgy csináljunk valamit alapon, de alkatrész és szaktudás híján ez halálra ítélt próbálkozás volt. Kétségbeesetten nyúltam a mobil után, de nem volt térerő. Aztán próbálkoztunk a műholdas telefonnal is, de nem tudtuk elérni vele senki olyat, aki segíthetett volna. Furcsa, de nem éreztem pánikot, pedig legközelebbi komolyabb falu 125 kilométerre volt és autó szinte egyáltalán nem járt erre. Az első, akit mindjárt meg is állítottunk, egy francia család volt, de segítséget nem tudtak küldeni, csak megkérdezték, hogy van-e elég ivóvizünk. Biztató… 
Aztán egy újabb óra elteltével egy szamaras kordé állt meg mellettünk, és a kisöreg odaguggolt a Laci mellé, hátha tud valamit segíteni a kicsorbult spaklijával. A nap egyre magasabban, a remény pedig egyre csak fogy. Délután egy óra elmúlt, amikor végre sikerült elérnünk Sütit, az autóneppert. Nem kispályás figuráról van szó, két kamionnal indult útnak, aminek a platóján két kisebb teherautó és azoknak a platóján pedig egy-egy személykocsi. Ezek mind öreg csotrogány Mercik, amiket már rég kivontak az európai forgalomból, de itt még jó üzletet lehet vele kötni. Na az egyik ilyen kamionról leállt a kisteherrel, rajta a Cé Mercivel és elindult értünk vissza ötszáz afrikai kilométerről, ami távban nem, de időben a triplája egy európai kilométernek. Mi közben csak vártunk és vártunk. Az elhaladó járműveket számolgattam, sötétedésig öt autó és négy szamárfogat haladt el mellettünk. Szerencsére a környék tele volt száraz gallyal, elkezdtem gyűjteni az esti tűznek valót. Laci közben próbált volna aludni, mert a terv az volt, hogyha megérkezik Süti és sikerül valahogy feltornásznunk az autónkat, ő veszi át a volánt, és azonnal elindulunk, hogy reggelre Dakarba érjünk, ahol jó eséllyel tudják javítani ezt a típust. De persze nem így történt. A teherautó csak éjjel fél kettőre ért oda és rögtön látszott rajta, hogy valami csúnyán nem stimmel, gyakorlatilag hiányzott a fél eleje. Kiderült, egy szamár ugrott ki elé a koromsötétből. Majdnem négy óra volt már, mire sikerült felszenvednünk a terepjárót egy házilag barkácsolt rámpán a platóra. Hulla fáradt volt mindenki, világításunk is csak féloldalas volt, megszületett a döntés. Most alszunk pár órát és reggel, világosban folytatjuk az utunkat Bissauba, mert Süti nem akar lekésni a befutóról és persze az ezzel járó vevőáradatról. A Paji marad végig a platón és ott majd megjavíttatjuk valahogy, mi pedig átvesszük a kisteherautót, platóján egy tizenéves fehér Mergával és azzal gurulunk be a célba. Majd meglátjuk… (Gábor) 
A reggel jól indult, de később rémálommá vált. Táborbontás, sátorhajtogatás. Ezt a nemes feladatot Gábor intézi, én inkább a kocsi ellenőrzésével szöszmötölök. Víz, Olaj, minden ok. Innen elporolunk a semmi közepén lévő kicsi faluba, Velingarába. Van itt egy iskola, meg tíz kunyhó. Ez az egyetlen iskola 50 kilométeres körzetben, villany persze nincs. A helyi állapotokat már Gábor leírta, nem ismétlem. Az igazgató szobájába hordjuk be a sok cuccot. Szegény igazgató csak áll, és könnyes szemmel figyeli a lerakodást, miközben kezet fog mindenkivel, és mint egy végtelenített magnószalag, folyamatosan mondja, hogy merszi, merszi, merszi. Csinálunk néhány fotót, majd indulunk tovább. Búgó csapágyunk miatt nem délre a földúton, mint a többiek, hanem észak felé, az aszfaltra, és utána körbe, a Simenti nemzeti parkba. Miután kiértünk a szavannáról, tempósan haladtunk egy kitűnő még át nem adott aszfaltúton. Egyszer csak vége szakadt. De nagyon. Az út egy kisebb szakadékba torkollott. Ha nem látom, nem hiszem el. Elkezdtünk kínlódni egy nagyon rossz földúton, de ez nem vezetett sehová. Akkor hát vissza. Ekkor robbant szét a hátsó csapágy. Teljesen megsült a csapágy, szétment a gumiharang, Kitört egy darab a fékdobból, leszakadt az ABS, és szétment a fékbetét. Olyan meleg volt minden, hogy a felniről leégett a festék, és elcsöppent a műanyagkupak. A kocsi egy centit sem ment, mert beékelődött a törött fékalkatrészek közé a kihullott, eldeformálódott csapágygolyók. Úgy éreztük itt a vég. Gábor rögtön telefonálni kezdett, én meg előszedtem a szerszámosládát. Igazából nem a javítás lehetőségében bíztam, hanem látni akartam a bajt pontosan. Felemeltem, kerék le, féktárcsa le, féktuskó le, és máris gazdagabb lettem egy marék megolvadt csapágygolyóval. Kiheréltem a dobféket, kivettem a sérült betéteket, hogy még ha csapágy nélkül is, de el tudjon fordulni a kerék. Mivel hol fékdobról, hol féktárcsáról beszélek, azt hiszem, ez némi magyarázatra tartozik. Nem, nem ittam sokat, tévedsz! Ez egy olyan kombinált féktárcsa-fékdob konstrukció, ahol a tárcsafék az üzemi fék, a benne lévő dob pedig a rögzítő fék. Gábor telefonálása nem járt sikerrel, viszont közben szamaras kordén érkezik egy helyi öreg. Már legalább 30 éves, se foga, se haja. Próbál segíteni. Lelkesen hoz egy félbetört, nyeletlen spaklit. Nem győzöm udvariasan félretolni, mikor közli, hogy éhes, és látja hogy van egy csomó kenyerünk. Megszületik a deal. Kap egy kenyeret, és cserébe nem segít, hanem továbbmegy. Mindenkinek jobb lesz így, neki azért, mert tud enni, nekünk azért, mert nem leszünk idegesek tőle, a Pajinak meg azért, mert nem teszi még jobban tönkre. Közben elérjük Sütit, és rávesszük, hogy legyen sárgaangyal. Igaz, hogy ők már Tambacoundában söröznek, De rögtön lepakolja az összes csempészárút, és indul értünk a nagyteherautóval. Közel 550 km oda, meg ugyanennyi vissza. Kiteszem a matracot a kocsi mellé, és lepihenek. Csak az a baj, hogy a hatalmas forgalomtól nem tudok aludni. Az elmúlt 4 órában, például két csacsifogat is járt erre. Később tüzet rakunk az út szélén, és tovább várunk. Süti éjjel fél kettőkor érkezik. Délután fél egykor indult, tehát 13 óra alatt tette meg az 550 km-t. Egyszer állt meg tankolni. Holt fáradt, ráadásul az autó fele hiányzik, mert eléugrott egy megbokrosodott szamár. Szegény állat azóta már az égi vadászmezőkön ropogtatja a friss szénát. A kocsi fél eleje viszont odaveszett a konfliktus során. Többek között a lámpa is. Hát így állnak a dolgog éjjel fél kettőkor, mikor is sakálüvöltésre leszünk figyelmesek a közelünkben… (Laci)
