Echtoucan – Guerguarat (470 km)
A túra legunalmasabb napja volt a mai. Hétszáz kilométer folyamatos semmi. Azt hittem, hogy aki volt már Hortobágyon az tudja mi a puszta. Óriásit tévedtem. Az Alföld kietlen rónaságai Disneyland ehhez képest. Ott legalább felsejlik egy gémeskút vagy egy jegenyefa a látóhatáron, átrepül a fejünk felett egy gólya vagy legalább egy veréb, de itt csak kő van meg homok és maximum a légy repked körülöttünk több száz kilométeren át. Gyakran váltottuk egymást a vezetésben, mert a nyílegyenes országúton, vakító napsütésben, a monoton motorzúgás mellett könnyen elalszik az ember. A fő attrakciót mára néhány hajóroncs megtekintése jelentette volna, de ott meg nem engedett le senkit egy odaállított posztos rendőr. Be kellett érnünk egy fotóval a Ráktérítő táblánál, és egy kis lubickolással a Dakhla melletti termálvíz forrásnál. Itt egyébként nagyon látványos az óceán, tükörsima homokos part és egy hullámmentes gyönyörű kis öböl, ahol néhány elvetemült francia srác kite-ozott (ejtsd: kájt) a 18 fokos vízben. (Ez az, amikor a szörfödet egy sárkányszerű ernyővel húzatod.)
Irtó nagy ez a Nyugat-Szahara, (korábban Spanyol-Szahara). Amikor a spanyolok a hosszú gyarmati időszak után kivonultak innen, azonnal beindult a bruszt a területért. Egy rövid időre Mauritánia foglalta el, most pedig Marokkó. Az senkit nem érdekelt, hogy az itt lakó emberek pedig függetlenséget szerettek volna. Csak tudnám minek kell bárkinek is, ez a kietlen terület. Abban reménykednek, hogy egyszer fölmegy a por világpiaci ára, mert abból van itt bőven?
A Mauritán határ előtti utolsó benzinkutat hat órakor értük el. A szél majdnem kitépte a kezemből a kocsiajtót, a szemem rögtön tele lett homokkal. Ilyen körülmények között nem tűnt kecsegtetőnek az ötlet, hogy a határnál aludjunk sátorban. Tudniillik az itinerben az volt, hogy mindenki verjen sátrat a határ előtt az úttesten, ahol kivárjuk a reggeli nyitást. A homokra itt már nem lehet rámenni, mert a háború taposó aknáit még nem sikerült felszedniük, erre tábla is figyelmeztet. Szóval, mi férfiasan megfutamodtunk, és a benzinkútnál lévő olcsó motelt választottuk. Jó ötletnek bizonyult, mert a szokásos esti traccsparti egy nagyon komoly nemzetközi bulivá fokozódott. Stílszerűen egy rejtői fordulattal élnék, amikor azt mondom, hogy az asztalnál négy nemzet képviseltette magát. Egy magyar autónepper, egy szlovák teherautó sofőr, aki tud magyarul, de franciául nem, akárhogy is állítja. Egy lengyel ex Skoda tulajdonos, akinek 25 éves autója ma végleg megadta magát a Szaharában és egy orosz hússaláta. Később csatlakozott hozzánk két new yorki srác is, akik ugyan egy hangot nem értettek abból, amin mi röhögünk, de ez szemmel láthatóan nem zavarta őket. Ahogy fogyott a fehér whisky (50 fokos szilva kisüsti) egyre jobban érezték magukat. Végül még a marokkói személyzet két tagja is csatlakozott a mezőnyhöz, nagy élvezettel kóstolgatva a jóféle házi párlatokat. (Gábor)
Ez az az ország, ami nem létezik. Nincs rajta a térképen. Viszont valójában több mint 1000 km hosszú. Ez alatt az 1000 kilométer alatt, összesen 2 város van. Mi bementünk Dakhlába körülnézni, ami kb. egy 50 km-es letérő, ez a környék harmadik városa. És nincs is több. Mész 3-400 km-t úgy, hogy balra a sivatag, jobbra az óceán. Néhány tevecsorda szakítja csak meg az egyhangúságot. Fát már két napja nem láttunk. A termálkút viszont nagyon poénos. 5 Dirhamért (kb. 140 Ft) egy öreg bácsi megnyitja a kutat, és kezdődhet a móka. Volt csapat, aki felfújható kismedencével érkezett. Miután meguntuk a mókát, indultunk tovább. A másik látványosság egy teveitató volt, ahol egy több száz jószágot számláló csordát itattak éppen. A ráktérítőnél ittunk egy sört, és a táblának adományoztuk emlékül a két sörösdobozt. Mai utolsó megállónk az „utolsó benzinkút” néven elhíresült hely. Ez a határ előtt van kb. 80 km-rel. Itt megtankoltunk mindent, és meggyőztük magunkat, hogy jobb itt egy szoba, mint a határon a semmi. Így hát itt ragadtunk. Kihagyjuk a teveól sátrat, meg az összevizelt aszfalton való sátrazást. De holnaptól ezt már tényleg nem ússzuk meg… (Laci)
